Családháló

Kezdőoldal Színek Ferenc pápa: Az volt az első imánk, amikor születésünkkor felsírtunk!

Ferenc pápa: Az volt az első imánk, amikor születésünkkor felsírtunk!

“Első imánk, bizonyos értelemben, az volt, amikor első lélegzetvételünkkor felsírtunk. Az a csecsemősírás egész életünk sorsát meghirdette: állandó éhezésünket, állandó szomjunkat, boldogságkeresésünket.”

Magyar Kurír,

December 12-én a Szentatya folytatta az Úr imájáról múlt héten megkezdett katekézissorozatát. Arra buzdított, hogy gyermeki merészséggel szólítsuk meg Istent, tekintsük őt apánknak, ne féljünk tőle, mert az imádkozás által már el is kezdődik gyógyulásunk és szabadításunk.

Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a Miatyánkról szóló katekézissorozatot, amelyet múlt héten kezdtünk. Jézus egy rövid, merész, hét kérésből álló imát ad tanítványai ajkára. A Bibliában nem véletlen a hetes szám, a teljességre utal. Merésznek nevezem ezt az imát, mert ha Krisztus nem javasolta volna, valószínűleg egyikünk sem, sőt a leghíresebb teológusok egyike sem merne így imádkozni Istenhez.

Jézus ugyanis arra biztatja tanítványait, hogy lépjenek csak közel Istenhez és bizalommal terjesszék eléje kéréseiket: először az Istenre, utána pedig a ránk vonatkozó kéréseket. A Miatyánkban nincsenek bevezető, kertelő szavak. Jézus nem tanít az Úr „kegyeit kiesdő” formulákat, sőt arra biztat, hogy az alávetettség és a félelem gátjait félresöpörve imádkozzunk hozzá. Nem mondja, hogy „mindenhatóként”, „magasságosként” kellene szólítanunk őt: „Te, aki oly távol vagy tőlünk, én egy nyomorult vagyok.” Nem! Nem mondja, hogy így kellene szólítanunk, hanem egyszerűen „Apának”, egészen egyszerűen úgy, ahogy a gyerekek fordulnak édesapjukhoz.

A Miatyánk olyan ima, amely az ember konkrét valóságába ereszti gyökereit. Például a kenyeret, a mindennapi kenyeret kéreti velünk: egyszerű, mégis lényegi fontosságú kérés ez, mely azt üzeni, hogy a hit nem egy életidegen „díszítő” elem, mely csak az után kerülne elő, miután már minden más szükségletünk kielégítést nyert, hanem az imádság magával az élettel kezdődik. Az ima emberi létünkben kezdődik – ezt tanítja nekünk Jézus –, és nem azután, hogy megtelt a gyomrunk: mindenhol feltör az ima, ahol éhező, síró, gürcölő, szenvedő ember van, akit a „miért” kérdése marcangol. Első imánk, bizonyos értelemben, az volt, amikor első lélegzetvételünkkor felsírtunk. Az a csecsemősírás egész életünk sorsát meghirdette: állandó éhezésünket, állandó szomjunkat, boldogságkeresésünket.

Az imában Jézus nem akarja kioltani, nem akarja elaltatni az emberit. Nem akarja, hogy elfojtsuk kéréseinket és megtanuljunk mindent elviselni. Ezzel szemben azt akarja, hogy minden szenvedés, minden aggódás az ég felé lendüljön és párbeszéddé alakuljon.

Egyszer azt mondta valaki: az hisz, aki hozzászokott a kiáltáshoz.

Mindnyájunknak olyannak kellene lennünk, mint Bartimeus az evangéliumban (vö. Mk 10,46–52). Idézzük fel az evangéliumnak ezt a részletét Bartimeusról, Timeus fiáról, a vak emberről, aki Jerikó kapujánál koldult. Körülötte sok derék ember volt, akik próbálták csitítani: „Hallgass! Az Úr jön erre! Maradj csendben! Ne zavard, a Mesternek tömérdek teendője van! Ne zavard! Ne kellemetlenkedj a kiabálásoddal! Ne zavard!” Ő azonban nem hallgatott ezekre a tanácsokra: szent makacssággal követelte, hogy szánalmas állapota végre találkozzon Jézussal. Ezért még erősebben kiabált. A jól neveltek pedig próbálták visszafogni: „Ne csináld, ő a Mester! Csak égeted magad!” Ő azonban csak kiabált tovább, mert látni akart, mert meg akart gyógyulni: „Jézus, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). Jézus visszaadja látását, és azt mondja neki: „Hited megmentett” (Mk 10,52), mintha azt akarná elmagyarázni neki, hogy a gyógyulását elérő döntő tényező az az ima, az a hittel kiáltott megszólítás volt, amely erősebbnek bizonyult az őt csitítgató sok ember „józan eszénél”. Az imádság nemcsak megelőzi a megmentést, hanem valamiképpen már magában is foglalja, mert megszabadít attól a kétségbeeséstől, mely nem hiszi, hogy lenne kiút a megannyi elviselhetetlen helyzetből.

Nyilvánvalóan a hívőkben igény van arra is, hogy dicsőítsék Istent. Az evangéliumok beszámolnak a Jézus szívéből feltörő ujjongó imádságról, amellyel hálás csodálattal áldja az Atyát (vö. Mt 11,25–27). Nem véletlen, hogy az első keresztényekben igény ébredt arra, hogy a Miatyánk szövegéhez dicsőítő záradékot (doxológiát) fűzzenek: „Mert tied a hatalom és a dicsőség mindörökké” (Didakhé, 8,2).

Egyikünk sem fogadhatja el azt az elméletet, amellyel valaki a múltban előhozakodott, hogy tudniillik a kérőima a hit gyenge formája lenne, míg a legigazibb ima az a tiszta dicséret, mely mindenfajta kérés nélkül száll Istenhez. Nem, ez nem igaz! A kérőima igazi, természetes ima, az Istenbe vetett hit kifejezése, abba az Istenbe, aki Atya, aki jó, aki mindenható. A bennem élő hit kifejezése, aki kicsiny vagyok, bűnös és rászoruló. Ezért az ima, amely kér valamit, rendkívül nemes! Isten Atya, aki mérhetetlen könyörülettel van irántunk, és azt akarja, hogy gyermekei félelem nélkül, közvetlenül beszéljenek hozzá, hívják őt „Atyának”, a nehézségek között pedig nyugodtan mondják csak neki: „Uram, mit tettél velem?” Ezért mindent elmesélhetünk neki, azokat a dolgokat is, amelyek életünkben félresikerültek vagy érthetetlenek. Hiszen ő megígérte nekünk, hogy örökre velünk lesz, e földön töltött utolsó napunkig! Így kezdve, ezzel az egyszerű megszólítással imádkozzuk a Miatyánkot: „Atyám”, vagy „Édesapám”, „Apukám!” Ő megért bennünket, nagyon szeret bennünket!

Fotó: Vatican News

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Bevezetik a gyermekek otthongondozási díját és az örökbefogadói díjat

Jövő januártól 15 százalékkal emelkedik az ápolási díj és bevezetik a gyermekek otthongondozási díját - döntött az Országgyűlés szerdán.

Close