Ferenc pápa: Hívjuk papának Istent, gyermeki bizalommal!

Január 16-án a Szentatya folytatta a Miatyánknak szentelt katekézissorozatát. Az ima első szava kulcsszerepet játszik: mindig szólíthatjuk Istent atyánknak, apukánknak, s ezzel tudatosíthatjuk, hogy ő mindig velünk van, apai-anyai szeretete sosem szűnik meg.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
isten
2019. január 18. Magyar Kurír

Ferenc pápa beszédének teljes fordítását közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a Miatyánkról megkezdett katekézissorozatot. Ma abból az észrevételből indulunk ki, hogy az Újszövetségben az imádság mintha annyira a lényegre kívánna figyelni, hogy egyetlen szóban összpontosul: Abba, Atya.

Hallottuk, mit mond Szent Pál a Rómaiaknak írt levelében: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, aki által azt kiáltjuk: »Abba, Atya!«” (Róm 8,15). A galatáknak pedig azt írja Szent Pál: „Mivel fiak vagytok, Isten elküldte szívünkbe Fiának Lelkét, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!«” (Gal 4,6). Kétszer is visszatér ugyanaz a megszólítás, amelyben ott sűrűsödik az evangélium egész újdonsága. A keresztény ember, miután megismerte Jézust, és meghallgatta az ő beszédét, Istent többé nem félelmetes zsarnoknak tartja, többé nem fél tőle, hanem érzi, hogy bizalom ébred szívében iránta: úgy beszélhet a Teremtővel, hogy „Atyának” szólítja. Ez a kifejezés olyannyira fontos a keresztények számára, hogy sokszor a maga eredeti formájában őrizték meg: „Abba.”

Ritkán fordul elő az Újszövetségben, hogy az arám kifejezéseket nem fordítják le görögre. Azt kell gondolnunk, hogy ezekben az arám szavakban mintegy magának Jézusnak a hangját „rögzítették”: tiszteletben tartották Jézus saját nyelvét. Tehát a Miatyánk első szavában már rögtön ott találjuk a keresztény imádság gyökeres újdonságát.

Nemcsak arról van szó, hogy egy szimbólumot használunk – jelen esetben az apa alakját –, hogy azt Isten misztériumához kössük, hanem inkább arról, hogy úgymond Jézus egész világát áttöltjük saját szívünkbe. Ha végrehajtjuk ezt a műveletet, akkor valóban imádkozhatjuk a Miatyánkot. Abbát mondani valami sokkal bensőségesebb, megindítóbb, mint egyszerűen „Atyának” hívni Istent. Ezért javasolta valaki, hogy ezt az eredetileg arám szót, az Abbát „apuval” vagy „papával” fordítsuk. „Mi Atyánk” helyett mondjuk azt, hogy „Apu, Papa”. Mi továbbra is „Atyánk”-at mondunk, de szívünkben arra kapunk meghívást, hogy „Aput” mondjunk, hogy olyan kapcsolatunk legyen Istennel, mint egy kisgyermeknek az apukájával, akit apunak és papának hív. Ezek a kifejezések ugyanis szeretetet ébresztenek bennünk, melegséget idéznek elő, olyasmit, ami a gyermekkor összefüggésébe visz bennünket: a gyermek képét idézi fel bennünk, akit egy végtelenül gyengéden szerető apa ölel át. És ezért, kedves testvéreim, ahhoz, hogy jól imádkozzunk, el kell érnünk, hogy gyermeki szívünk legyen. Nem önelégült szív: azzal nem imádkozhatunk jól. Hanem egy gyermeknek a szíve, aki apjának, az ő apukájának, az ő papájának a karjaiban nyugszik.

Biztosan az evangéliumok segíthetnek, hogy jobban megértsük e szó jelentését. Mit jelent Jézus számára ez a szó? A Miatyánk akkor kap értelmet és színt, ha megtanuljuk úgy imádkozni, hogy előtte elolvastuk például az irgalmas apáról szóló példabeszédet Lukács 15. fejezetéből (vö. Lk 15,11–32). Képzeljük el, amint ezt az imát a tékozló fiú mondja el, miután átélte apja ölelését, aki hosszú ideje várt rá, egy olyan apa ölelését, aki nem emlékszik már a sértő szavakra, melyekkel fia illette, egy olyan apa ölelését, aki most egyszerűen azt akarja éreztetni vele, mennyire hiányzott neki. Akkor felfedezzük, hogy ezek a szavak élettel, erővel telnek meg. És tegyük fel magunknak a kérdést: „Lehetséges, hogy te, Isten, csak szeretetet ismersz? Nem ismered a gyűlöletet?” „Nem, válaszolná Isten, én csak szeretetet ismerek.” „Nincs meg benned a bosszú, az igazságosság iránti igény, a harag megsértett becsületedért?” Isten azt válaszolná: „Nem, én csak szeretetet ismerek.”

Ebben a példázatban az apa magatartásában van valami, ami nagyon emlékeztet az anyai lélekre. Különösen az anyák azok, akik mentegetik gyermekeiket, akik fedezik őket, akik nem szakítják meg irántuk érzett rokonszenvüket, akik továbbra is szeretik őket, akkor is, ha már nem érdemelnének semmit sem.

Elég ezt az egyetlen kifejezést – az Abbát – felidéznünk, hogy elinduljon egy keresztény imádság. Leveleiben Szent Pál ezt az utat követi, és nem is történhetne másképp, hiszen ez a Jézus által tanított út: ebben a megszólításban olyan erő van, amely maga után vonja az ima összes többi részét.

Isten keres téged, még ha te nem is keresed őt. Isten szeret téged, még ha te el is felejtetted őt. Isten lát benned szépet, még ha úgy gondolod is, hogy eltékozoltad összes tehetségedet. Isten nemcsak apa, hanem olyan, mint egy anya, aki soha nem szűnik meg szeretni teremtményét. Létezik egy olyan „terhesség”, amely örökké tart, jóval túl a testi terhesség kilenc hónapján, olyan terhesség, amely végtelen szeretetáramkört működtet.

A keresztény ember számára az imádkozás azt jelenti, hogy egyszerűen Abbát mondunk, Aput mondunk, Papát mondunk, Atyát mondunk, gyermeki bizalommal.

Velünk is megtörténhet, hogy Istentől távoli utakon járunk, ahogy a tékozló fiúval történt; vagy olyan magányba süllyedünk, amelyben úgy érezzük, magunkra maradtunk a világban; vagy hibázunk, és a bűntudat teljesen megbénít bennünket. Ezekben a nehéz időszakokban is találhatunk még erőt az imához, az „Atya” szóval kezdve, de gyermeki gyengédséggel mondva: „Abba”, „Papa”. Ő nem fogja elrejteni arcát előlünk. Ezt jól jegyezzétek meg: lehet, hogy csúnya dolgokat hordozol magadban, olyan nehézségeket, amelyekről nem tudod, hogyan is oldd meg, lehet, hogy nagy benned a keserűség, amiért ezt tetted, azt tetted… Ő nem fogja elrejteni arcát előled! Nem zárkózik hallgatásba. Mondd neki, hogy „Atyám!”, és ő válaszol neked. Van egy apád. „Igen ám, de én egy bűnöző vagyok…” De van egy apád, aki szeret téged! Mondd neki, hogy „Atyám”, így kezdj el imádkozni, és a csendben elmondja neked, hogy sosem vesztett szem elől. „De, Atyám, hiszen én ezt meg ezt tettem…” „Sosem veszítettelek szem elől, mindent láttam. Én mindig ott voltam, a közeledben, hűen az irántad érzett szeretetemhez.” Ez lesz a válasza. Sose felejtsétek el azt mondani, hogy „Atyám”!

Köszönöm.

***

A Szentatya felhívása az ökumenikus imahétről:

Pénteken a Falakon Kívüli Szent Pál-bazilikában az esti dicséret szertartásával kezdődik el a keresztények egységért folytatott ima hete, amelynek témája: „Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…” Idén is azért kell imádkoznunk, hogy az összes keresztény ismét egyetlen családot alkosson, összhangban az isteni akarattal: hogy „mindenki egy legyen” (Jn 17,21). Az ökumenizmus nem a mi választásunktól függ. A szándékunk az, hogy konkrét, megfelelő és hatékony válaszok révén közös és következetes tanúságot tegyünk a valódi igazságosság melletti kiállásunkról és a leggyengébbek támogatásáról.