Karácsonyfa-leszedő akció indul!
Egy anya életében vannak periodikusan visszatérő, kellemetlen kötelességek, amelyeket maga sem szeret elvégezni, mégis mosolyogva újra és újra el kell magyaráznia a gyerekeinek, sőt, néha élete párjának is, hogy miért is kell azokat megtenni. Ilyen például a fogorvoshoz járás és a nagytakarítás, no és a karácsonyfa leszedése is.
Tény, hogy a reggeli virradatban halványan világító fa a kávé mellé álmosan majszolt karácsonyi sütimaradékokkal együtt szelídebbé teszi a januári iskolába és munkába indulós reggeleket, és – tekintve, hogy a család nagy része csak világosodás előtt és sötétedés után van otthon – a kíméletes hangulatvilágítás is elrejti a szomorú tényeket. Az első hétvége reggeli napsugarai azonban – amelyeknek fényében az én ünnepek alatt meglágyult arcvonásaim sem tűnnek kisimultnak – kíméletlenek a karácsonyfával is.
Persze csak az én szemem érzékeli, hogy poros ágainak bájai elenyészőben vannak, ahogyan általában a megtelt szemetest és a lecserélendő abroszt is. Családom bonyolult érzelmi viszonyban áll a fenyővel, ovis korában egyik gyermekem egy kitartó és keserves siratót követően félre is tett egy ágat belőle, amelyet éveken keresztül mementóként őrzött, mint az anyai kegyetlenség örökzöld bizonyítékát.
Hogy jó előre híveket és támogatókat szerezzek a leszedőakciónak, rendszerint a vízkeresztre való hivatkozással, megkezdem a kampányolást. Családom ritka egyetértésben zár össze a javaslat ellen, gyerekeim a hittanórák ismeretanyagát fordítják ellenem, miszerint a vízkeresztnek valójában semmi köze a fenyőfa leszedéséhez.
