Min nőttek fel az orosz gyerekek: az orosz rajzfilmek története

Az akkori szovjet propaganda útmutatásai szerint elkészített, értéket közvetítő és tanító szovjet rajzfilmek túlélték magát a birodalmat is: gyerekek milliói nőttek fel rajtuk, és nemcsak Oroszországban, hanem az egész poszt-szovjet térségben. Hatásuk ma is érvényesül: az amerikai animációs iparnál talán még mindig valamivel népszerűbbek is a 60-70-80-as években készített, és még mindig sokat vetített rajzfilmek. Az orosz rajzfilmipar hivatalosan idén ünnepli száz éves jubileumát.

Az orosz rajzfilmipar hivatalosan idén lett száz éves, azonban valójában ez hosszabb időre tekint vissza. Sokáig az orosz animáció atyjának Vlagyiszláv Sztarevicset tekintették, aki 1912-ben készítette el első animációs filmjét. Sztarevics eredetileg biológus volt, és az újonnan szerzett kamerával egy dokumentumfilmet szeretett volna készíteni a szarvasbogarakról. Pályafutása azonban a szarvasbogaraknak köszönhetően egészen másképpen alakult: felvétel közben kiderült, hogy a szükséges megvilágításnál a szarvasbogarak passzívvá válnak, és nem akarnak mozogni… Ezért Sztarevics kipreparálta a szerencsétlen szarvasbogarakat, nagyon vékony drótokat helyezett beléjük, és maga készítette el a mozgásukat.

Animációs kisfilmjei olyannyira népszerűvé váltak, hogy a biológus teljesen átállt a rajzfilmkészítésre, majd játékfilmeket is forgatott. Rajzfilmjei világszerte népszerűek voltak, és nemzetközi fődíjakat nyert velük.

Néhány évvel ezelőtt azonban archívumokból találtak olyan animációs kisfilmeket, amelyek sokkal korábban, 1906-ra datálhatóak. Így Oroszország első rajzfilmese valójában nem Sztarevics, hanem Alekszander Sirjaev volt (ami attól persze nem kisebbíti Sztarevics érdemeit). Sirjaev a szentpétervári Mariinszkij Színház balett-mestere volt, és mindmáig vitatott célból készítette el első bábfilmjét: egyesek szerint kísérletező jelleggel próbálkozott a szerző, mások szerint egyfajta útmutatót szeretett volna készíteni a Mariinszkij színház balettosai számára. Az orosz rajzfilmek atyja 12 bábút használt animálásra, akiket változatlan háttér előtt filmezte le 17,5 milliméteres kamerára. 1919 után azonban az orosz rajzfilmipar egy időre elhalt: a bolsevik fordulat után az orosz értelmiség nagy része külföldre emigrált – többek között maga Sztarevics is, aki előbb Olaszországba, majd Franciaországba költözött, és ott folytatta a rajzfilmkészítést.

Oroszországban a rajzfilmipart a ’20-as évek közepén-végén kezdik újra, amikor a hatalmon lévő bolsevikok is felismerték, hogy milyen hatásosak lehetnek az animációs filmek a propaganda szolgálatába állítva. A szovjet filmipar ekkor már világszerte híres volt Szergej Eisensteinnek köszönhetően, így történhetett az, hogy 1934-ben Walt Disney egy kópiát küldött a Mickey Mouse-ról készült rajzfilmjeiből a moszkvai filmfesztiválra. Az amerikai rajzfilmkészítési technika annyira ledöbbentette az oroszokat, hogy aktív kísérletezésekbe kezdtek. Nagyrészt a Disney által inspirálva nyitották meg Szovjetunió első rajzfilmstúdióját 1936. június 10-én: a „Szojuzgyetmultfilm”-ot (1937-ben átnevezték „Szojuzmultfilm”-re), állítólag Sztálin személyes utasítására. Az első, Szojuzgyetmultfilm által készített rajzfilm az „Afrikában meleg van” lett, 1936-ban. Egy évvel az alapítása után, 1937-től a stúdió már színes rajzfilmeket kezd készíteni.

A Szojuzmultfilm lett az a stúdió, ahol az ismert szovjet rajzfilmeknek a nagy részét készítették (a stúdió továbbnőtt 1941-ben, amikor a szentpétervári Lenfilm megszüntette az animációs részlegét, így az ottani animációsok átmentek a moszkvai Szojuzmultfilmhoz). A rajzfilmek egy kisebb része az 1968-ban alapított „Ekran” stúdiójában készült.

Ha szovjet rajzfilmről beszélünk, akkor valószínűleg mindenkinek első sorban a nyuszit kergető, zülött farkas jut az eszébe. Vjacseszlav Kotyonocskin alkotása, a „Nu Pogodi!” (No, megállj csak!) valóban rendkívül jól sikeredett. Annak ellenére, hogy hasonlít az amerikai Tom és Jerry-re, orosz környezetbe és cselekménybe átültetve teljesen más remekművet kaptunk. A történet, a szerethető, ismerős karakterek – mind a szovjet realizmus részei, még hogyha az a gyerekek számára le is lenne tompítva.

Csoda, hogy ez a rajzfilm egyáltalán elkészülhetett, csoda, hogy megkerülve valamilyen misztikus módon a cenzúrát a gyerekek (és felnőttek) egyik legkedveltebb rajzfilmjévé vált. A farkas – munkakerülő, sosem csinál semmit, gitárral jár, az ingét nem tűri be, iszik, alkoholizál és még cigizik is (akkori szovjet rendszerellenes értelmiség propagandában hangoztatott képe). Első ránézésre nem tűnik sokkal pozitívabbnak a nyuszi sem: ravasz, izgága, kicsi, mindig nevet és kiabál, mindig elfut, nem néz szembe a farkassal, sőt, még keresztbe is tesz neki, amikor csak tud. Így ebben a rajzfilmben nincs pontos elválasztása a jónak és a rossznak, a farkas ugyanolyan szerethető karakter, ahogy megismerkedünk vele, mint a nyuszi (aki néha pont ellenkezőleg, negatív fényben tűnik fel). 

Nem véletlen egyébként, hogy farkas szinkronhangjának először az egyik leghíresebb orosz énekest és színészt, Vlagyimir Viszockijt hívtak, és folyamat közben cserélték le Anatolij Papanovra – túlságosan beazonosíthatóvá vált a farkas szerepe (amelyben így is sokan Viszockijt ismerik fel). Így a méltan híres No, megállj csak a brezsnyevi éra egyik eposzává vált, ledokumentált mindennapi ironikus elbeszéléssé. 

Az 1969-ben elindított rajzfilmsorozat a hosszú évek alatt 18 részt ért meg (a 17. és 18. rész már Anatolij Papanov halála után, 1993-ban jelent meg, ám eredeti hanggal, amit Papanovról készült felvételekről sikerült összerakni. A rajzfilm szerzői nem sokkal élték túl a szovjet korszakot – Papanov után 2000-ben elhunyt a rajzfilmeket elkészítő Vjacseszlav Kotyonocskin is, 2004-ben pedig a nyuszinak hangot kölcsönző Klara Rumjanova.

A Szovjetunióban felnőtt gyerekek számára mégis talán nem a No, megállj csak, hanem a „Vinnyi Puh” – vagyis Mici Mackó volt a legkedvesebb rajzfilm, mint ahogyan azt a különböző kutatások sokasága bizonyítja. Az orosz Mici Mackó az angol Milne 1926-os könyvének az adaptációja, amelyet Borisz Zahoder ültette orosz nyelvre. Az orosz Vinni Puh – mind Zahoder könyvében, mind a Fjodor Hitruk 1969-es rajzfilmjében – valóban nemzeti lett. Egy orosz maci, aki orosz erdőben lakik, és mézre vadászik. Mindig vidám, mindig énekel és persze nagyon szeret enni.

3D animáció ide vagy oda, Vinni Puh dalait mindmáig dúdolják a kisgyerekeknek, pedig az első rajzfilm megjelenésétől több mint 40 év telt el.

Egy másik igen népszerű szovjet klasszis a „Prosztokvasino” a Vinni Puhhal vetekedik az első helyért. A rajzfilm története talán az akkori városi gyerekek minden álmát váltotta valóra képernyőn: a főszereplő, kisgyerek Fjodor bácsi (aki annyira komoly kisfiú, hogy bácsinak szólítják) megismerkedik a városi lakóházában a szintén nagyon komoly és felelősségteljes Matroszkin macskával.

Mivel szülei nem engedik neki megtartani a macskát, Fjodor bácsi elszökik otthonról, és faluba költözik, ahol hozzászegődik a Sarik kutya is. Így fog a csodálatos trió faluban lakni, tehenet fejni, vadászni, és minden mást cselekedni, ami a falusi élettel járhat (a városiak szerint).

A szovjet rajzfilmtörténet egyik legismertebb figurája ezek mellett “Karlszon és öcsi”. A svéd írónő Astrid Lindgren trilógiája 1955-ben, 1962-ben és 1968-ban látott napvilágot (Magyarországon a könyv főszereplője “Háztetey Károly” néven ismert). Karlszon, aki “kellően jól táplált”, egocentrikus, infantilis, mohó és nagyképű kisember egy ház tetején lakik, és egy hátára erősített propeller segítségével közlekedik. 1968-ban jelent meg a hatalmas sikert aratott szovjet rajzfilm, Borisz Sztyepancev alkotása, majd 1970-ben megcsinálták a folytatását is. A Szojuzmultfilm archívumai szerint Sztyepancev tervezett egy harmadik részt is rajzfilmjének, de ezt már nem valósította meg (sok gyerek nagy bánatára).

Érdekes szereplője az orosz meséknek “Gena, a krokodil és barátai” – Eduard Uszpenszkij könyve alapján, a rajzfilm 1969-ben jelent meg. A mindig jól öltözött, jó modorú, nyugodt Gena, aki könyv nevéhez híven egy krokodil, minden nap állatkertbe jár, ahol krokodilként dolgozik. A rajzfilm és a könyv legismertebb szereplője mégsem ő, hanem Cseburaska – egy érdekes, beazonosíthatatlan lény, tetőtöl-talpig szőrös, óriási álló fülekkel (2004, 2006, 2008 és 2010-es Olimpiákon is Cseburaska az orosz olimpiai csapat kabala-figurája volt).

Az orosz szereplők Gena és Cseburaska annyira népszerűvé váltak, hogy például Svédországban egy egész televíziós sorozatot csináltak róluk (ahol már kiléptek Uszpenszkij eredeti történetein). Szovjetunióban négy rajzfilm készült Genáról és Cseburaskáról 1969-ben, 1971, 1974 és 1983.

Nagyon népszerű rajzfilm volt az országban a Grimm testvérek meséjét újradolgozva a “Brémai muzsikosok”, amelynek szintén 1969-ben jelent meg az első része. Nagy sikerét valószínűleg a rajzfilmben lévő dalainak köszönheti, amelyet Gennagyij Gladkov rock-n-rollosan írta meg (csoda, hogy ez a rajzfilm is átcsúszott az akkori szovjet cenzúrán).

A rajzfilm elkészítése után az alkoták ellen lejárató kampány indult – a rajzfilmet züllöttnek és botrányosnak nevezték, amelyet “befolyásolta a Nyugat romlott hatása”. Ennek ellenére 14 évvel később, 1973-ban folytatása született, sőt, a rajzfilm túléte a Szovjetuniót is, és 2000-ben készült egy harmadik része. A rajzfilm zenéit a megjelenése után 28 millió példányban adtak el bakelit lemezen.