Negyvenéves Frakk, a macskák réme

Negyven éve, 1972 decemberében indult hódító útjára a Frakk, a macskák réme című rajzfilmsorozat, amelyből aztán tizenöt évvel később készült el az utolsó rész. A széria írója, Bálint Ágnes két valódi kutyáról mintázta a címszereplőt, a főcímdalt fusiban vették fel, az aláfestő zenét szolgáltató orgona pedig a budaörsi templomba került – összeszedtünk néhány érdekességet a produkcióról.

Annak idején afféle előkarácsonyi ajándékként, 1972. december 23-án került képernyőre a Frakk, a macskák réme első része, természetesen a friss magyar animációs sorozatokat megillető műsorsávban, a Cicavízió szombati adásában. A nyitó részt még tizenkét másik követte, majd kisebb-nagyobb megszakításokkal további három évad készült 1987-ig – a közmédia ráadásul mind a mai napig rendszeresen ismétli a sorozatot, jelenleg is megy például az M2-n.

A történetet ma már mindenki ismeri: egy nyugdíjas házaspár, Irma néni és Károly bácsi két lusta és szemtelen macskával, Lukréciával és Szerénkével él egy házban, mígnem Károly bácsi megelégeli, hogy az egyik cica folyamatosan a kedvenc karosszékére pályázik. Ekkor kerül a képbe Frakk, a magyar vizsla, aki – a sorozat címének megfelelően – valóban a macskák rémévé válik, folyamatosan azon dolgozik, hogy megnevelje a túlságosan is elszemtelenedett jószágokat.

A történet és a figurák Bálint Ágnes fejéből pattantak ki, aki nemcsak rengeteg mesekönyvet szerzett, de számos klasszikus rajzfilmsorozaton is dolgozott: forgatókönyvíróként ő jegyezte például a Mi újság a Futrinka utcában?-t, valamint a Kukori és Kotkodá-t, dramaturgként pedig olyan szériákban működött közre, mint a Mirr-Murr, a kandúr, a Mekk mester, a Kockásfülű nyúl, a Vízipók-csodapók vagy a Pom-Pom meséi.