Nem „vagy-vagy” az életünk – beszélgetés családról és hivatásról

Nem „vagy-vagy” az életünk. Két oknál fogva sem. Egyrészt azért, mert a munka és a család összeegyeztethető. Másrészt a „vagy-vagy” individualista képre épül.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. július 15. Paulik András

Nem „vagy-vagy” az életünk. Két oknál fogva sem. Egyrészt azért, mert a munka és a család összeegyeztethető. Másrészt a „vagy-vagy” individualista képre épül.


Arra, hogy mindent egyedül kell megoldanunk. Ha közösségalapú a gondolkodásunk, fel sem merülhet a „vagy-vagy”, mert több vállon nyugszik ugyanaz a teher. Ekkor van értelme beszélni női, férfi- és gyermekszerepről – mondta A Magyar Kurír szerkesztőségének Aczél Petra, akit a család és a hivatásvállalás közötti választási kényszerről és a nők felé irányuló médiaüzenetek kezeléséről is kérdeztek.
 

– Tapasztalata szerint a nők jól érzik magukat a bőrükben?
– Az az életérzés, amiben most a nők vannak, konfliktusosabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Egyfelől szégyenérzet van bennük, amikor szívük szerint azt mondanák, rosszul, hiszen látszólag semmi okuk rá. Ugyanakkor hosszú ideje alig történik valami, hogy a női szerep vagy a nőiség képviselhető értékké váljon. Igen, úgy gondolom, sok mai nő érzi nehéznek a sorsát. A múltkor, cekkereimet cipelve, találkoztam egy barátnőmmel, és csak nevettünk azon, hogy a nők egész életükben cipekednek. Fiatalon, idősebben, frissen, fáradtan. Ez az „életcipekedés” ma nem egyszer értelmetlennek tűnik. Emellett az általános kiábrándultság még erre a nem különösen könnyű sorsra is rárakódik. 

– Milyen összetevőkre vezethető vissza a női létforma konfliktusossága?
– A posztmodern társadalom a társtalan egyén világa, akit az az érzés tölt be, hogy magányos és érthetetlen a holnapja. Az individuum elsőrendűségét hirdetve, élhetetlen, ’elvont’ elvet fogalmaz meg az egyén számára, aki sokkal inkább ’ténylegesen’ tartozni szeretne valahova. A modernizmus felfogása – miszerint minden akkor jó, ha új – hihetetlen kényszert gyakorol az emberre. A pluralista szemléletmód, amely a sokszempontúságot vallja, önmagában értékes, az egyénnek mégis fontosabb, hogy a sokban láthassa azt az egyet. Nem biztatják a nőket sem a feminizmus küzdelmei, sem a konzervatív sztereotípiák. A feminizmus harcos sértettsége feltételezi a megalázottságot, és így nem ad választ arra, ami más a nőben, ami jó és nehéz lehet a számára. A nőiségnek sokkal inkább a család, a közösség egységét, harmóniáját erősítő mozgalomra volna szüksége. De a konzervatív, a nők közéleti szerepvállalását, munkahelyi előrejutását rosszalló felfogás ugyancsak megnehezíti a nő életét, hiszen kizárólagos élethelyzeteket kínál, és előírja az egyik szerep mellett megszerzendő boldogságot.

– A kor meghatározta külső tényezők mellett a média által sugárzott nőkép sem segíti a pozitív önértékelés fenntartását.
– A média nőképe egyszerre idealisztikus és torz – a valóság áldozatkész, romlékony nőalakja nem egyeztethető össze az ideállal, mely nem öregszik, mindig szép, sovány és mindent megérdemel. Ez a kép a nőkre a szépség megőrzésének kötelező kényszerével és kínjával hat. Kultúránk nem tud mit kezdeni az életkorral, és ez nem csak a nőkre igaz. A poszthumanista kor elsősorban két dolgot szeretne eltüntetni az ember életéből: a szenvedést és a betegséget, mert elveti azt a gondolatot, hogy ezek bármiben hozzásegíthetnek a lelki fejlődéshez. Ugyanez vonatkozik az életkorra. Az összes médiaüzenet, gondoljunk a sorozatok szereplőire, valamivel negyven év fölött megáll, mintha nem is létezne annál idősebb létmód (kivéve a fogsor- és gyógyszerreklámokban…). Érdekes megfigyelni, hogy a 20 évvel ezelőtt kezdődő  szappanoperákban még hangsúlyos helyet kapott a nyugdíjas, mégpedig értéktelített szerepekben. Egy ma futó magyar sorozatban egyetlen nyugdíjas házaspár van, akik az alagsorban laknak és takarítanak. Presztízsvesztett már a szerepkör is.

– Ma alapszemlélet, hogy az idős kor eleve elhajítandó. Lát megoldást erre a problémára?
– Az egyik megoldás az lehetne, hogy teljes női életpályát mutassunk fel alternatívaként. Beszélni kell arról, hogy a nők 40–50 éves koruk között új életciklusba lépnek, életük újra kiteljesedhet, produktivitásuk megnő. Ellentétben a férfiakkal, akiknek az élete a nyugdíjjal nemegyszer megtörik, hiszen ők sokkal inkább kötődnek a társadalmilag jól körvonalazott státuszokhoz. Ha nincsen munkájuk, úgy érzik, fölösleges az életük. Ezzel szemben a nőknél az idős életkor talán a legszebb javakat tartogatja, amikre a női élet korábbi szakaszaiban nem is nem gondolunk. És itt nem csak szabadidős tevékenységekre gondolok, heves bridzspartikra vagy klubéletre… A közéleti szerepvállalás sem késő negyven- vagy ötvenéves kor után. A nő életében ez az életperiódus az egyik legtermékenyebb. A biológusok írásaiban olvashatunk arról, milyen előnyei vannak az idősödő kornak. A nagy szívósságot, teremtőerőt kívánó feladatok időszaka lehet ez az életszakasz. 

– A fiatalok sincsenek könnyű helyzetben, ők a munka-család konfliktusával szembesülnek.
– A nagyon fogékony kamaszkortól egészen az egyetemista évek végéig szükség lenne a női öntudat nevelésére. El sem hisszük, hogy egy tiszta lelkű mai egyetemista lánynak mennyi problémája van azzal, hogyan tovább. Milyen kizárólagosnak látja a választást: pályaépítés vagy család. Vagy ez, vagy az. Ebben az időszakban először találkoznak munkakeresési problémákkal. Megélik, hogy a munkáltató első kérdései között szerepel, mik a tervei az elkövetkező öt évre. Ha azt mondja, családanya akar lenni, akkor nem ő kapja az állást. Oktatási program és egy új női kommunikációs kultúra része lehetne annak kidolgozása és megtanítása, melyek a nem hazudva jó válaszok erre a kérdésre. Több öntudat és több bizonyosság kell abban, hogy a környezetünknek sok mindent adhatunk. Azt is problémának látom, hogy úgy érezzük, amit mi adni tudunk, az soha sem elég. Azt kell érezni, hogy amit mi adni tudunk, lehet hogy nem elég, de lehet nagyon jó és hasznos.

– Meglátása szerint feloldható a vagy család – vagy karrier konfliktus?
– Szerintem a gazdaság kora ’belebéklyózott’ minket abba, hogy csak úgy szabad gondolkodni: vagy ezt csinálom, vagy azt. Egysíkú, egyvonalú, egymásutániságot és a teljességet kizáró gondolkodás, sőt nyelvezet ez. Pedig mi, nők nagyon is tudjuk, hogy ez egyáltalán nincsen így. Mi tudjuk, hogyan lehet együtt élni szerepekben és gondolatokban. Különösen a nagy döntési helyzeteknél, mint például az iskola végzése utáni pillanat, a házasság- vagy a gyerekvállalás pillanata, nagyon fontos a közbeszéd arról, hogy nem „vagy-vagy” az életünk. Két oknál fogva sem. Egyrészt azért, mert a munka és a család összeegyeztethető. Tudjuk ezt mind, akik így gondolkozunk és így élünk. Másrészt a „vagy-vagy” individualista képre épül. Arra, hogy mindent egyedül kell megoldanunk. Attól a pillanattól fogva, hogy közösségalapú a gondolkodásunk, fel sem merülhet a „vagy-vagy”, mert több vállon nyugszik ugyanaz a teher. Ekkor van értelme beszélni női, férfi- és gyermekszerepről. Ha nem individualista módon fogom fel az életet, ha tudom, hogy általam egy család, egy közösség működik, akkor a „vagy-vagy” helyett az „és”, illetve az „akár” biztonságot adó mellérendelését alkalmazhatom.

– A tapasztalat azt mutatja, a gyakorlatban az egyeztetés nagyon nehéz. A nők hajszoltak, rohannak. Vagy túl sokat áldoznak a családból munkáért, vagy otthon maradva úgy érzik, nincsen életfeladatuk.
– Ez egy természetes élethelyzet radikális megfogalmazása. Azt senki nem állítja, hogy nincsenek néha kényszerű és megoldást kívánó helyzetek. Senki sem állítja, hogy nem nehéz. Miért is kellene mindennek könnyűnek lennie? A nehéz élet nagyobb nyomot hagy, jól tudjuk. Ha a szemléletünkön változtatni tudunk, nagy lépést teszünk a két életterület összehangolása felé. Ne vegyük magunkra ennek a problémának minden terhét, ne higgyük, hogy választás előtt állunk. Miközben a nők, talán túlzottan is, felszabadultak számos gátlás alól, eközben megmaradt a „felnőtt életem a hibák minimalizálásából áll” felfogásuk. De vegyük észre: ez is a gazdaság nyelve, mintha úgy kellene elszámolnom egy nappal, hogy  bevétel–kiadás listát vezetek róla. Pedig vannak napok, amelyek a maguk teljes feleslegességével ajándékoznak meg minket, és vannak, amelyek tele vannak cselekvéssel, mégsem történik semmi fontos. A keresztény ember látásmódjával kell néznünk az életet, mely felette áll ennek a szigorú, gazdaság- és vállalkozásalapú mérlegelésnek.