Fogságban a lélek – svábok a gulágon 2. rész

Ádám és Ilonka bányamunkára került. Három műszakban dolgoztak, a férfiak lapátolták a szenet, a nők eltolták a csilléket a liftekig. Egy műszak 8 óra munkát jelentett.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
történetek
2016. december 03. Családháló

Enni munka előtt és munka után kaptak. A konyhán úgy igyekeztek, hogy a káposzta, burizs, korpa és uborka ne egymás után következzen. A koszt gyengesége miatt, azonnal megindult a csencselés, cigarettát, ruhaneműt, órát, gyűrűt cseréltek bármi ehetőre.

Tavaszra így is sok halottjuk volt már. Bár a lágerben fölállították a betegszobát, fodrászatot, cipőjavítót, szabóságot, mégis a foglyok olyan mély letargiába kerültek, hogy sokukat nem a nehéz munka vagy az éhezés gyengítette el. A családjuktól való elszakadás, a bizonytalanság, a honvágy olyan mély depresszióba sodorta őket, hogy már nem is sírtak, csak bámultak maguk elé.

Karácsonyra Ilonka hasonlóan letargikus állapotba került. Egyik alkalommal mikor Ádám elmehetett hozzá, a szoknyája szélét gyűrögetve azt mondta Ádámnak: „Hát öcsikém mi már itt fogunk meghalni. Csak azt tudnám mit vétettünk, hogy ilyen nyomorultul kell elpusztulnunk.”

Ádám nagyon megijedt. Mivel tudná vigasztalni szegény Ilonkát? Hiszen ők még csak gyerekek voltak, és még a velük érkező felnőttek sem tudtak semmi olyat mondani vagy tenni, ami csak egy kicsit is felvidíthatta volna a többieket.

Remény és reménytelenség

Ez a hangulat végül a munkára is úgy kihatott, hogy a láger vezetése is észrevette, hogy így elhullik a foglyok nagyobbik része, nem lesz aki a bányában dolgozzon. Elhíresztelték hát, hogy jönni fog egy orvosi bizottság és a gyengébbeket haza fogják küldeni. Közben Ilonkát baleset érte a bányában, de mert nem volt lázas nem írták ki a betegszobára. Fájdalmasan, bicegve kellett tovább tologatni a csilléket. 6 nap múlva már nem tudott lábra állni, így végül mégis beutalták a betegszobára. A magyar nővérek kedveskedéseinek köszönhetően egy héttel később úgy nézett ki mintha jobban lenne.

Közben az orvosi bizottság is megérkezet, és a vizsgálatok eredménye képen Ilonka neve felkerült a hazautazók listájára. Ádám egyik szem sírt, a másik nevetett. Őrült, hogy Ilonka haza mehet, de félt attól, hogy mi lesz vele, ha végleg egyedül marad. Ám végül úgy alakult, hogy a szállítmány Ilonka nélkül ment el: a munka elügyelők nem tudtak arról, hogy Ilonkának haza kellett volna utaznia, és beosztották a bányába. Mikor ezt Ádám megtudta, felrohant az irodába és olyan ordításba kezdett, hogy tiszt először csak bámult rá. „ Miért nem lőnek minket halomra, akkor nem kéne itt kínozni minket! Úgyis mind megdöglünk itt!”

Az eszelős ordításra az őrök behívták a felcsert, aki először csillapítani próbálta Ádámot, de Ő kiverte a kezéből a gyógyszert. A felcser végül könnyes szemekkel könyörögni kezdett, hogy vegye be a gyógyszert, mert nagyon nagy baj lesz, az őrök nem sokáig fogják tűrni ezt a viselkedést. Végül megígérte, hogy mihelyst újabb szállítmány indul hazafelé, elintézi, hogy Ilonka a vonaton legyen. Erre Ádám elfogadta a gyógyszert. Valami nagyon erős nyugtató lehetett, mert mire visszaért a körletbe olyan álmosság fogta el, hogy csak ledőlt a priccsre és már aludt is.

Másnap találkozott Ilonkával is, de ő is be volt gyógyszerezve. Tompa, élettelen hangon azt mondta: „Látod mégiscsak itt maradtam. Talán jó is így, legalább nem leszel egyedül.” Összeölelkeztek, Ádám meg azt kívánta: bárcsak így halhatnának meg.

banyabejarat

  Bányabejárat

Én már nem megyek haza…

A felcser ígérete szerint, még két hónap volt vissza az újabb transzportig, de Ilonkában valami eltört. Visszaküldték őket dolgozni, de neki többé szavát sem vették. Nem szólt, nem sírt, csak mint egy robot tette a dolgát. Végül májusban egyik nap, mikor Ádám feljött a bányából az asszonyok szóltak, hogy menjen a betegszobára, mert Ilonka rosszul lett.

A nővér azt mondta, Ilonka nem panaszkodott, csak a lábát fájlalta, ott ahol a csille korábban megütötte, és nem evett semmit. Ádám bekéretőzött hozzá a szobába. Ilonka csak ült az ágyban, nem sírt csak nagyon szomorúan mondta, hogy ő már nem megy haza. A következő 12 napban semmilyen ételt nem fogadott el. Utolsó találkozásukkor lekapcsolta az egyetlen értéket, egy vékonyka aranyláncot a nyakáról és Ádámnak akart adni, hogy vigye haza a szüleiknek.  Olyan sovány volt, mint egy 10 éves gyerek, a lábát fájdította, de különben nem panaszkodott.  A felcser végül úgy döntött, hogy beviszik a városba, a kórházba, talán ott tudnak kezdeni vele valamit.

Temetés a gulágon

  1. június 23-án Ádám az aznapi munka után üzenetet kapott, hogy menjen föl a betegszobára. Nagyon rossz sejtések kínozták. Mikor felért a felcser szárazon közölte, hogy Ilonka hajnalban meghalt a kórházban. Ha részt akar venni a temetésén másnap, akkor ő elintézi neki, hogy ott lehessen. Ádám összeomlott. Először érezte igazán, hogy most már Ő sem akar élni.

Másnap reggel az előző napi nyugtatótól kótyagosan, Ádám elment a betegszobára, ahol a felcser leültette és hosszan beszélni kezdett. Ö sajnálja, ami történt, Ádám ne legyen ellenséges vele. Ő mindent megtett, és szerinte is hanyagság történt, hogy Ilonkát nem vitték haza. Szíve szerint az egész transzportot haza küldené, mert már nem sokat érnek. Ő is fogoly, Fehérvár környékén harcolt a háború alatt, de megbízhatatlanként ide került a lágerbe egészségügyesnek. Nem tudhatta, hogy Ilonkának csonttuberkulózisa van, Ö mindent megtett, amit csak tudott, azért küldte el Ilonkát a kórházba, hátha ott tudnak tenni érte valamit.

Ádám csak hallgatta, mikor a felcser étellel kínálta csak intett, hogy nem kér. A kórházban a halottak egymása voltak dobálva. 60-70 mezítelen tetem volt fapolcokra rakva, takaratlan, férfiak, nők vegyesen. Végül Ilonka is meglett, de az aranylánc már nem volt a nyakában. A felcser szerzett egy ládát, beletették a tetemet, felültek a teherautóra, és elindultak. A temető csak 1-2 km-re volt a lágertől. Fejfája nem volt szegény Ilonkának. Ádám és a felcser imádkozott, és sírt.

Forrás: Történelem és Muzeológia Internetes Folyóirat Miskolcon 1. (2014)/2

Szebeni Ilona: Haza fogunk menni, kényszermunkán a Szovjetúnióban 1944-1949 (Piremon, Debrecen, 1993)