Egy jobb élet reményében… – 1956 és a nagy disszidáláshullám
1956 októberének végén elkeseredett, mindenre elszánt emberek, családok indultak az ország nyugati határa felé. Tudták jól, hogy csak illegálisan léphetik át az Ausztria és Magyarország közti földsávot, ám fejükben valószínűleg erősebbnek bizonyult a gondolat: csak innen el, bármi áron.
Naponta sok-sok ezren próbálták meg elhagyni az országot, mert pontosan tudták, hogy amennyiben a forradalom elbukik, a megtorlás hullámai messzire érnek majd. Családok tízezrei szakadtak szét ezáltal, hiszen nem akarták, hogy bárkinek feltűnjön: üres a lakás, a ház, így a családtagok más-más időpontban próbálkoztak meg az ország elhagyásával, s a később indulók egyúttal abban is reménykedtek, hogy az előre menő apa vagy férj egyedül könnyebben átjut a határon, és „odaátról” már könnyebben tud segíteni a hátramaradottaknak disszidálni.
Ausztria készségesen fogadta a menekültáradatot. Táborokat állított fel, ahol a mintegy 200 ezer disszidens akár hónapokat is eltölthetett. Ilyen mértékű emigrálás a II. Világháború óta nem történt Európában: Magyarország másfél százaléka kelt útra ’56 őszén-telén.
Az osztrák belügyminiszter, Oskar Helmar minden magyar disszidensnek azonnal megadta a menekültjogot. Az első menekült október 26-án lépett Ausztria területére. Pontosan egy hétig viszonylag „könnyen” át lehetett jutni, ám a szovjet hadsereg november 2-án tankokkal és felfegyverzett gyalogosokkal jelent meg Hegyeshalomnál. Két nappal később megérkezett Konyev marsall 12 hadosztálya. A menekültáradat ekkor indult be igazán,miközben nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországnak esélye sincs a szovjet túlerővel szemben.
Helmar belügyminiszter az ENSZ-től kért azonnali segítséget, hiszen valamiből etetni, szállásolni kellett az egyre növekvő, rettegő, halálfáradt és elcsigázott tömeget. Burgenlandból hamarosan Ausztria távolabb fekvő, több mint 250 különböző helyszínen felállított táboraiba kellett szállítani az embereket, hiszen a közvetlenül a határ mellett lévő befogadóhely nagyon hamar megtelt. Beszállt a segítségnyújtásba az Osztrák Vöröskereszt is, amely tizenkét határmenti ponton várta az érkező magyarokat. Németország vonattal hatalmas gyógyszerszállítmányokat küldött a táborokba, Bécs pedig tejtermékeket szállított a kisbabáknak, gyerekeknek. Az USA hitelt ajánlott fel, könnyítendő Ausztria terheit. Létrejött az Ungarnhilfe-osztály az osztrák belügyminisztériumban, amelynek egyetlen feladata az érkező magyar menekültek segítése volt. Az ENSZ november 9-én kapcsolódott be a menekültek segítésébe.
A határon közben elkezdtek elszabadulni az indulatok: a szovjetek sokszor utánamentek a már osztrák területen lévő magyaroknak, és visszahurcolták őket magyar oldalra, miközben sorozatosan robbantották fel a hidakat, amelyek ugyancsak a nyugati világba történő átjutást segítették volna.
November 28-án nyolc és félezren lépték át a határt. Ilyen magas szám korábban egyetlen napon sem fordult elő. December elejére a határt aláaknázták a szovjetek, s emellett szögesdrótkerítést is építettek. A menekülteknek más irányt kellett tehát választaniuk, s ez az irány kizárásos alapon Jugoszlávia volt, ami korántsem bizonyult olyan zökkenőmentesnek, mint Ausztria, hiszen Tito és Hruscsov viszonya épp jónak volt mondható. Nagyjából húszezer magyarnak kellett ezt az útirányt választania. Egy részüket továbbengedték nyugat felé, ám sokukat visszaküldték Magyarországra, hétszázan pedig Jugoszlávia magyar közösségébe olvadtak bele.
Sokan még március 15-ét is a táborok valamelyikében ünnepelték, de időközben már megindult a viszonylag szervezett folyamat, amely során a disszidensek egy távolabbi nyugat-európai országba vagy az Egyesült Államokba mehettek tovább.
*
Képek forrása: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, Budapest
