Van-e az oroszoknak bűntudata ’56 miatt?
Erre a kérdésre sajnos mindjárt az elején kijelenthetjük: nincs. Pontosabban: legnagyobb részüknek nincs. A forradalom leverése a volt Szovjetunió számára nem volt más, mint egy tökéletesen helyénvaló, megkérdőjelezhetetlenül helyes és szükségszerű cselekedet. A volt Szovjetunió tagországai soha nem fizettek kárpótlást áldozataik hozzátartozóinak, és nem építettek emlékhelyeket az ártatlanul lemészároltaknak.
Hogy megérthessük ezt a fajta fölényes magabiztosságot, Alekszej Makarkin politológus tanulmányát hívjuk segítségül. Makarkin az orosz Politikai Technológiák Központjának (PTK) alelnökeként írt egy cikket Hogyan értsük meg a magyarokat? címmel a Vedomoszty című újságba, s azt elemzi, vajon miért van olyan kevés orosz embernek bűntudat az 1956-os forradalom elfojtása kapcsán.
Az egykori Szovjetunió területén élő „átlagembernek” vajmi kevés valós fogalma van arról, mi is történt 1956 őszén Magyarországon. A PTK nem volt rest kérdőívet kitöltetni a választókorú orosz állampolgárokkal, s az eredmény megdöbbentően elszomorító volt: a megkérdezettek 57 százaléka (a 18-24 évesek 83 százaléka!) egyáltalán nem hallott még az 56-os eseményekről, 22 százaléka már hallott róla, de nem tudná pontosan megmondani, mi is volt az, 16 százalékának van némi fogalma a történtekről, és mindössze a válaszadók 5 százaléka mondta azt magáról, hogy jól ismeri az eseményeket. Talán még megdöbbentőbb azonban az a tény, hogy most, a XXI. század második évtizedében a válaszadók 35 százaléka inkább egyetértett, míg 15 százaléka teljesen egyetértett azzal, hogy a Szovjetunió leverte a forradalmat. A megkérdezettek 60 százalékának kimondottan negatív véleménye van az ’56-ban Magyarországon történtekről, (értsd: a magyarok forradalmi tevékenységéről és magáról arról a tényről, hogy a magyarok fellázadtak az aktuális vezetés ellen és szembefordultak a Szovjetunióval.)
Halottak a Köztársaság téren, 1956 október 30.
De hogyan is látta akkor és most az átlag orosz Magyarországot? (Valljuk be, a kép nem sokat változott az elmúlt hat évtized alatt…) Makarkin szerint igen erős sztereotípiákon keresztül: számukra ’56 (ha egyáltalán tudták, miről van szó) véres utcákat és kaotikusan rohangáló embereket jelentett, olyan embereket, akik meglincselik szegény kommunistákat. Mindez összefüggésbe került a fejekben azzal is, hogy mindeközben a nyugat világ, ha hallgatólagosan is, de elítélte a Szovjetuniót, noha nyílt konfliktusba nem bocsátkozott vele. A magyarok kommunizmus ellen való lázadása és az „imperialista” nyugat néma egyetértése sok orosz számára a mai napig meg nem emészthető falat maradt, s ez az érzés csak erősödött, amikor a nyugati világra a Gorbacsov-éra után ismét kimondottan ellenségként kezdtek tekinteni. “A posztszovjet Oroszországban helyreállt a birodalmi konszenzus, amelynek értelmében bűnöző az, aki orosz katonára lő, függetlenül az időtől, a helytől és a körülményektől” – írta Makarkin cikkében. Ehhez járult még a „mindig nekünk van igazunk”- attitűd, amely a kommunizmus bukása után született meg és azóta is jellemző az oroszok körében.
Oroszországban ma is rendkívüli tisztelet övezi a Nagy Honvédő Háborút, azaz a szovjetek harcát a fasisztákkal szemben a II. Világháborúban, 1941 és 1945 között, amely során a Szovjetunió fokozatosan visszaszorította az őt lerohanó Németországot és „felszabadította” a németek által megszállt szovjet területeket, valamint Romániát, Lengyelországot, Magyarországot, Ausztriát és Csehszlovákiát. A Nagy Honvédő Háború következtében Németország 1945 májusában kapitulált. Mindennek tudatában és fényében az oroszok számára érthetetlen volt, miért keltek fel a „felszabadított” magyarok a rendszer ellen. Az ő szemszögükből ez úgy tűnt, mintha a magyarok hálátlanok lennének, és felül akarnák bírálni a Nagy Honvédő Háború kimenetelét.
Végül, de nem utolsó sorban van még egy jelentős tényező, amely hozzájárul ahhoz, hogy az oroszok ne értsék meg a magyar eseményeket, pláne ne szimpatizáljanak velük, vagy érezzenek némi bűntudatot: az oroszok a mai napig meg vannak győződve róla, hogy más országok emberáldozatának aránya sehol nincs saját veszteségeikhez képest, márpedig ők még így is győztesen kerültek ki a II. Világháborúból, s nem „sajnáltatták magukat”.
Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy ne lennének a volt Szovjetunió területén olyanok, akik együtt éreznek a magyarokkal és szimpatizálnának az ’56-os eseményekkel. Csakhogy ők a néma kisebbség táborába tartoznak, és noha ma már nem járna következményekkel véleményük hangoztatása, mégsem nyilvánulnak meg ebben a témában. Makarkinnek minden bizonnyal tehát igaza van, amikor cikkét így fejezi be: „Oroszország polgárainak mélyebben át kellene gondolnia saját történelmét, saját nagyszerű és tragikus tapasztalatait – önostorozás, de egyúttal a birodalmi komplexuson alapuló öntömjénezés nélkül.”
Fotó: Fortepan
