1956 stigmatizált gyermekei
Az 1956-os forradalom alatt és után nagyon sok férfi halt meg akár az utcai harcok során, akár a megtorlás válogatott módszerei következtében. Azokat, akiket elfogtak, börtönbe vetették vagy koncepciós perek során kivégezték. Gyermekeik sorsát nagyon komolyan befolyásolta mindez, hiszen „rendszerellenes”, „felforgató”, „áruló” gyerekének nem jár semmi, csak megvetés és diszkrimináció.
(GERMANY OUT) Ungarische Flüchtlinge bei ihrerAnkunft in dem österreichischenGrenzort Nickelsdorf- Anfang November 1956 (Photo by ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
Noha a hatalom elnyomó voltáról senkinek nem lehetett kétsége, az ’56-os mártírok és hősök gyerekeit a társadalom nagy része kirekesztette. Ezeknek a gyerekeknek mindenhol szembesülniük kellett azzal, hogy a legalapvetőbb jogokra sem tarthatnak igényt, legyen szó tanulásról, továbbtanulásról, munkavállalásról, stb.
A stigmatizáltságot, az állandó kirekesztettséget és megszégyenítő helyzeteket még egy felnőttnek is rendkívül nehéz kezelnie, hát még egy gyereknek, aki sokszor egyáltalán nem értette, miért változott meg körülötte mindenki, miért nem állnak szóba vele korábbi barátai, rokonai. E tekintetben az 56-os forradalom kapcsán apját elvesztő gyerekeknek két csoportja létezett: az egyik csoportot felkészítették a családtagok (elsősorban az anyák) arra, mire számíthat (ez volt a ritkább), a másikat nem. Utóbbiak esetében az apa forradalomban való részvétele tabunak, titoknak számított, így a gyerek csak a társadalom visszajelzéseiből érezhette, majd érthette meg, hogy ő „más”, mint a többi gyerek. „Már egész korán tudtam, hogy velünk valami zűr van. Azért tudtam, mert akkor én nem jártam oviba, és sokat gondolkodtam. Álltam az ablakban, és vágytam arra, hogy én is olyan legyek, mint a többiek, mehessek oda, ahová ők Szerettem volna ugyanolyan lenni, mint a többiek, hogy nekem is legyen apukám, ne legyek illegális.” – emlékszik vissza egy ’56-os gyermek Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne Titkokkal a lelkemben éltem című könyvében. Egy másikukban így maradtak meg a kirekesztettséggel kapcsolatos emlékek: „Én 56 után nem tanulhattam tovább Egyszerűen mindenhonnan visszaküldték a papíromat. És akkor az igazgatónk megmondta, hogy apukám miatt nem vesznek fel. Rendkívül sajnálja, de ő nem tehet róla. Nem vettek fel gimnáziumba, de még ipari tanulónak sem. Elkezdtem keresni munkát, végigjártam a gyárakat. Mindig leültettek, és nagyon kedvesek voltak. Egészen addig a percig, amíg meg nem mondtam, vagy ki nem derült, hogy kinek a lánya vagyok, és hogy az apukám miért van börtönben. Abban a pillanatban megköszönték, hogy eljöttem, de sehova nem akartak felvenni.”
Hasonló tapasztalatokról számol be egy másik visszaemlékező is: „Az egyik nővéremet, aki világéletében orvos szeretett volna lenni, pontszámai alapján felvették a szegedi egyetemre, de a tanévkezdés előtt pár nappal jött a papír, hogy érvénytelenítették az egészet… A másik testvéremnek meg a szóbelijén egyenesen megmondták, amikor a soproni óvóképzőbe jelentkezett, hogy ne is reménykedjenek, egy ellenforradalmár gyereke soha nem foglalkozhat kisgyerekekkel… Én már nem is próbálkoztam.”
A forradalom után a budapesti iskolákban 1957 januárjában kezdődött meg újra a tanítás. Itt azonnal kiderítették, kik vesztették el egyik, vagy mindkét szülőjüket az eltelt két hónap során. Ebből pontosan tudták, melyik gyerekeknek jár a „másfajta” bánásmód. „Az iskolában felszólítottak bennünket, hogy álljon fel az, aki árva vagy félárva. Én másodikos voltam ekkor, édesapa már meghalt. Én felálltam, persze, hogy felálltam. És akkor a tanítónéni mondta, hogy én csak üljek le. Ez egy olyan élmény volt számomra, amely rögzítette bennem, hogy én más vagyok, mint a többi. A mi családunk más, engem másképp kezelnek. Tehát sok fenntartással kell fogadni, másképp kell nézni, figyelni a dolgokat.”
A gyerekek nagyon gyorsan meg kellett tanulják, miről szabad beszélni és miről nem. Nem elég, hogy apjuk eltűnt, meghalt vagy bebörtönözték, azt is fel kellett, hogy bűnösnek számítanak, a társadalom legaljának, épphogy megtűrt személyeknek. Sok anya tönkrement abban, ami férjével (fiával, apjával, testvérével, stb.) történt, s így az ő gyerekeik tökéletesen magukra maradtak egy ellenséges és semmiféle jövőképpel nem kecsegtető, sötét világban: „Én csak mostanában, már felnőtt fejjel kezdtem felfogni, hogy a sok nyomor, a szegénység, az, hogy az anyám nem törődött velünk úgy, meg hogy ivott és én nem tanulhattam tovább, mind miért történt.”
Ezeknek a gyerekeknek az egyetlen lehetősége az volt, ha megpróbáltak láthatatlanná válni. Ez egybevágott az ország vezetésének elvárásaival, hiszen a szélsőséges, diktatórikus, kegyetlen eszközök épp arra kellettek, hogy „elfelejtessék” a néppel, miért is tört ki valójában a forradalom, s az országot a hazugságok és a megfélemlítések által beleerőltessék a kommunista világ elfogadásába.
*
Az idézetek Kőrösi Zsuzsa és Molnár Adrienne Titkokkal a lelkemben éltem című munkájából valók.
Fotó: Fortepan
