1956 traumatizált gyermekeinek identitása

Az ’56-os kivégzettek vagy bebörtönzöttek gyerekeinek rendkívül erős stigmatizáltsággal kellett együtt élniük. Csakhogy a legtöbb családban nem beszéltek arról, miért kapnak másfajta bánásmódot az ilyen gyerekek az iskolában, az utcán, a szűkebb-tágabb környezetükben, a boltban vagy a munkahelyen. Így aztán a gyerekek elképesztően nehéz helyzetbe kerültek. Kimondva-kimondatlanul állandóan éreztették velük, hogy a társadalom legalján vannak, mivel az apjuk bűnös, áruló, stb. Ha a gyerek otthon nem kapott ennek ellentmondó információkat, akkor ezt előbb-utóbb hajlamos volt elhinni, s ilyenkor sokszor haraggal reagált a halott vagy börtönben ülő apa irányába, aki „tönkretette” a gyerek életét. Ha viszont a gyerek otthon azt hallotta, hogy apja egy hős, bátor forradalmár, aki életét áldozta a hazáért, miközben mások visszajelzései kizárólag negatívok voltak, elbizonytalanodhatott, mert nem tudta, melyik az igazság.

Egy gyermek fejében az, akit megbüntetnek, rossz, bűnös. De a szeretett apa hogy lehetne bűnös? Viszont mégiscsak megbüntették, sőt, ki is végezték… akkor lehet, hogy rossz ember volt? Az 1956 utáni sötét idők, a megtorlás évei során a gyerekek lelkével senki nem foglalkozott, ők pedig magukra maradtak kétségeikkel, vívódásaikkal, kérdéseikkel és bizonytalanságukkal.

Mindezek ismeretében az 1956-os áldozatok gyermekeire a kettős szocializáció volt a jellemző, mivel más értékrendet mutatott a család és mást a társadalom. A kettő között iszonyú szakadék tátongott, s a gyerekeknek önállóan kellett megtalálniuk a helyüket egy olyan világban, ahol állandó ellentmondásokba, titkokba, falakba és hazugságokba ütköztek. Így aztán nem csoda, ha nem volt könnyű eldönteniük, mi helyes és mi helytelen, mi érték és mi nem az.

A legszerencsésebbek, ha lehet ilyet mondani, azok a gyerekek voltak, akik otthon jó dolgokat hallottak apjukról, mert édesanyjuk nem félt kimondani, milyen céllal és mi ellen harcolt a férje a forradalomban, s miért áldozta életét.

„Tíz-tizenkét éves voltam, amikor egy kis zűr támadt, kívülről hall egy dolgot az ember a kommunista irányból, a család felől viszont egész mást hall. Az újságokból, a rádióból (nálunk folyton szólt a rádió) azt hallottam, hogy 56 ellenforradalom volt, 56-ban gazemberek tevékenykedtek, meg akarták dönteni az államrendet, tehát bűnt követtek el. Otthon pontosabban nem azt mondták, hogy nem ellenforradalom volt, hanem azt mondták, hogy ami akkor történt, az nem bűn volt. És én úgy döntöttem, hogy hiszek a családomnak, ugyanis ők miért hazudnának nekem… Ők olyan emberek, akik ilyen dologban, főleg apám halálával kapcsolatban nem hazudnak.”

Ezek a gyerekek szilárd értékrendet kaptak, így magabiztosak tudtak maradni, bárhogy is próbálta a rendszer mindannak az ellenkezőjét bizonyítani, amit otthon hallottak. Számukra az apa igazodási pont lett, egy olyan alap, amelyhez egész életükben tudtak viszonyítani.

„Kezembe került a fehér könyv (Az ún. fehér könyvek egy négykötetes írás volt, amely az Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címet viselte, és a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala adta ki azzal a céllal, hogy bebizonyítsa: 1956 októberében ellenforradalom zajlott Magyarországon.- a szerk.), és el is olvastam. Úgy írtak apámról, mint egy csavargó kulák fiáról. Szegény nagyapámat kivitték hadifogságba, akkor ő csavargó? Nevetséges dolgok voltak benne. Körülbelül igaz, ami le van írva, csak az, hogy ezért ítélték édesapámat halálra, az a nevetséges dolog. Szóval én egy percig sem gondoltam, hogy igazuk van. Hát azt minden jobb érzésű ember tudta, hogy ők nem bűnösök.” – emlékszik vissza egy ilyen gyerek felnőttkorában.

Más volt a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik otthon semmilyen információt nem kaptak, ahol a család bizonytalan volt, vagy túl szétesett ahhoz, hogy szilárd, biztonságos közeget nyújthasson a gyerek számára. Sok családban az anya nem tudott, nem mert, vagy nem akart kiállni amellett, hogy a férje hős volt, s sokszor elfogadta a történteket, meggyőzve magát arról, hogy férje jogosan kapta a börtönbüntetést, és törvényesen végezték ki. Ezek a gyerekek akár saját anyjuktól vagy rokonaiktól is hallhattak olyat, hogy apjuk bűnös, gyilkos, áruló volt. Gyerekként kénytelenek voltak ezt elhinni, miközben képtelenek voltak beletörődni. Ez ismét hatalmas meghasonlást okozott bennük.

„Apámat istenítettem, soha nem tartottam bűnösnek. Tán az Isten az apán nekem, nem tudom… A rádióból, a dokumentumfilmekből, a fehér könyvből jött ez a sok demagóg szöveg, hogy ellenforradalmárok, ilyen gyilkosok, olyan gyilkosok. És ha az embernek ezt sokat mondják, akkor már ő is elkezdi hinni Én is, nem az, hogy elkezdtem apámban kételkedni, nem. Apámban hittem egyedül, abban, hogy ő jót csinált. De az egészben valójában már nem hittem… Csak apám mítoszára gondoltam, tehát arra, hogy apám becsületes ember volt, mások gyilkosok voltak, mindenféle szörnyűséget csináltak, de apám nem csinálta, az biztos… Nem gyilkos az apám, tehát én nem egy gyilkos embernek vagyok a gyereke, hanem csak az állam elleni felforgatóé.”

A fenti példa még mindig a „szerencsésebb” hozzáállás, hiszen voltak olyan gyerekek is, akik teljesen azonosultak azzal, amit hallottak. Ők mélységesen elítélték saját apjukat, s ugyanazokkal a jelzőkkel illették őt, mint a közvélemény és a hatalom:

„Miután megtudtam, hogy kivégezték apámat, nagyon szégyelltem a dolgot. Ha kivégezték, akkor biztos valami borzasztó bűnt követett el. Ha valakit így elítélnek, akkor az borzasztó bűnös volt. Később sem a hőst láttam benne, meg nem azt, aki a történelmet megváltoztatja, hanem aki elveszi magát a családjától.”

Fontos tényezőnek számított, hogy ha valakit kivégeztek, azt miért tették? Az államellenes szervezkedés, a felforgatás, a fennálló rendszer megdöntésére irányuló kísérlet nagy bűnnek számított, de korántsem akkorának, mint az, ha valaki (állítólagosan) embert is ölt. Márpedig ezt a vádat igen sok forradalmár esetében kimondták, s ez alapján sokakat ítéltek halálra, noha a legtöbb esetben nem lehetett bizonyítani, valóban gyilkolt-e az illető. Mindenesetre az ilyen családokban a gyerekek egész életükben bizonytalanok voltak abban, hogy igaz volt-e a vád apjuk ellen vagy sem.

„Hosszú éveken keresztül úgy voltunk elkönyvelve, hogy egy gyilkos család vagyunk. Hogy így voltunk megbélyegezve, hogy gyilkosok… Én elfogadom azt, hogy az apám bűnös volt, ha nekem ezt be tudják bizonyítani. Tehát énbennem van egy olyan, hogy hiszem is, meg nem is.”

*

Az idézetek Kőrösi Zsuzsa és Molnár Adrienne Titkokkal a lelkemben éltem című könyvéből származnak.