26 hetesen született, megölték volna, de ekkor hihetetlen dolog történt

Ez egy olyan történet, amit legszívesebben nem mesélnék el. Ha tudnám, örökre elrejteném az emlékezetem mélyén, mégis, fontos, hogy elmondjam, mert ez az igazság. Az igazság, ami manapság nem örvend nagy népszerűségnek.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
abortusz
2015. május 14. Paulik András

Ez egy olyan történet, amit legszívesebben nem mesélnék el. Ha tudnám, örökre elrejteném az emlékezetem mélyén, mégis, fontos, hogy elmondjam, mert ez az igazság. Az igazság, ami manapság nem örvend nagy népszerűségnek.


Engem senki nem akart. A biológiai anyámnak hatalmas szíve volt, de össze volt zavarodva. Skizofréniától és bipoláris zavartól szenvedett, ezenkívül már hét gyerekét nevelte mélyszegénységben. Ami még rosszabb, az apám sem akart engem, és utasította anyámat az abortuszra. Nem így lett volna a legésszerűbb? A mi abortuszpárti társadalmunk biztosan helyeselne.

Ha anyám megszül engem, rengeteget szenvednék a szegénységtől, elhanyagoltságtól és mindenféle bántalmazástól. Valószínűleg nem vinném sokra és a napjaim tele lennének szomorúsággal. Hogyan tudnám ezt elviselni? Legyünk őszinték: senki nem akarna egy gyereknek ilyen sorsot, nem?

Visszatekintve most, 25 évesen, elismerem, volt, ami igaznak bizonyult ezek közül. De mégis, itt vagyok és a történet, amit elmesélek, a reményről szól.

Édesanyámnak nehéz terhessége volt, testileg és lelkileg is. Volt már korábban is abortusza, és bár ezt azóta mélyen megbánta, annyi más nőhöz hasonlóan rettegett és össze volt zavarodva. Eldöntötte, hogy elmegy egy,,olcsó abortuszokat végző” doktorhoz segítségért.

Az orvos beindította a vajúdást és világra segített engem hat és fél hónaposan. Azt mondta az anyámnak, hogy ha túlélem a születést, mentálisan károsult és egy normális életre képtelen leszek, ezért legjobb lenne, ha csak hagynának meghalni. Azokban a másodpercekben az orvos a kezében tartotta az életemet és úgy gondolta, joga van dönteni róla.

De az abortuszipar kárára az anyám nemet mondott. Miután látott engem, nem engedhette, hogy megöljenek és azonnali orvosi segítséget követelt, így kerültem a sürgősségire, ahol addig maradtam, amíg elég erős nem lettem ahhoz, hogy hazavigyenek.

 

 

Nem sokkal ezután a gyermekvédelmisek elkezdtek vizsgálódni a családom körül. A szociális munkások törött bútorokat, soha otthon nem lévő szülőket és törött edényeket találtak. Így kerültem nevelőszülőkhöz.

Csupán tizenhat hónapos voltam, amikor találkoztam a nevelőszüleimmel, Ron és Bobbie Jones-sal. Nem volt saját gyerekük és nagyon vágytak egyre. Bár túl fiatal voltam, ahhoz, hogy bármiféle mentális betegséget meg tudjanak állapítani, gondozóim figyelmeztették őket, hogy számítsanak ilyesmire a családom kórtörténete alapján. Azt is elmondták nekik, hogy 6-8 hónapig leszek náluk, de bármikor felhívhatja őket az eredeti családom és visszakérhet engem. Nem érdekelte őket. Akartak engem. Bár akkor még nem sejtettem, de ez a pár mentette meg az életem.

A koraszülöttség, az elhanyagoltság beteges gyerekké tett, de szerencsére a nevelőszüleim minden törődést és figyelmet megadtak, amire csak szükségem volt. Nekik köszönhetően éltem túl a tuberkulózist. Azt hiszem Isten keze volt abban, hogy a vártnál tovább maradhattam náluk.

De a telefonhívás csak megérkezett. Bár a Jones-ok féltettek az egészségem miatt, én izgatott voltam. Nem számít, mennyire veszélyes lehet, egy gyerek mindig szeretni fogja a biológiai családját. Sajnos viszont bármennyire szerettem is őket, azok a napok voltak a legsötétebbek az életemben.

A biológiai otthonomban az étel ritka jelenség volt. Mivel csak négy éves voltam, ami étel jutott nekem, elvették tőlem az idősebb testvéreim. Bár gyorsabbak és erősebbek voltak, én, ha megszereztem valamit néha el tudtam bújni a fürdőszobában a kicsikkel, nem érdekelt minket, hogy az étel koszos vagy kukacos volt.

Otthon már csak szimplán túlélni a napot egy küzdelem volt. Egy hideg, sötét garázsszerű szobában töltöttem a legtöbb időt. Még mindig érzem a jeges padlót a hátam alatt és a vizeletszagot, ami áthatotta a helységet. Erről a szobáról voltak rémálmaim több mint egy évtizeden keresztül. A bántalmazóim idehoztak, hogy eszköz legyek az úgynevezett játékaikhoz. Megkötöztek, megvertek, megvonták tőlem az alvást és rajtam élték ki a beteges gyerekkori komplexusaikat. Mivel nem akartam “játszani” az egyetlen lehetőségem a minél mélyebbre elbújás volt. Bármelyik gyerek számára ez egy valóra vált rémálom lenne.

Ha azt mondtam, a történetem a reményről szól, miért osztom most meg ezeket a felkavaró, kényelmetlen részleteket? Mert az abortuszipar milliókat keres az enyémhez hasonló családokból: eladnak a szenvedő nőknek egy hazugságot, miszerint a gyermekük megölése jobb, mint a szenvedés, ami rájuk várna a világban.

Hányszor hallottátok az elcsépelt kérdést: “Minden gyerek egy várva várt gyerek?” Ezekben a szavakban benne van a gondolat, hogy minden nem várt gyereket, akárcsak engem, meg kéne ölni. Kiiktatják a reményt, a változás, a küzdelem, az elhatározás reményét.

Biztosan állíthatom, nem én vagyok az egyetlen, akit nem akartak, de nem tudom elfelejteni azt, hogy az anyám egyszerűen nem törődött velem. Az éheztetés, bántalmazás és elhanyagolás a családomban kemény valóság volt.

Látható, hogy a választás ideológiájának van egy hatalmas szépséghibája: a körülményektől függetlenül, Istent játszani egy ember élete felett sohasem lenne szabad. Nem tudhatjuk, mi fog kijönni egy szerencsétlen alapszituációból.

Végül visszatérhettem a nevelőszüleimhez, de csak kilencévesen, egy bírósági tárgyalás után. Emlékszem, ahogy a bíró megkérdezte ,,Kivel szeretnél élni?” és én Ronra és Bobbie-ra mutattam. Büszke vagyok rá, hogy a szüleimnek hívhatom őket. Az isteni gondviselésen keresztül egy csodát kaptam tőlük. Szerető családot, egy kapcsolatot Jézussal, nevelés adtak és egy esélyt, hogy a múltat begyógyítva egy reményteli jövő várjon. 2011-ben megházasodtam és 2012-ben diplomát szereztem. Sajnos 2010-ben a biológiai anyám elhunyt, de halála előtt újra felvettük a kapcsolatot.

Ha az abortuszlobbi logikája győzedelmeskedett volna, nem lett volna remény egy szebb jövőre. Ha a biológiai anyám engedte volna annak az orvosnak, hogy döntsön a sorsomról, ma nem állnék itt. Bár eleinte engem senki nem akart, ma már ez nincsen így.

(via)