A feledhetetlen ölelés

„Apával kellene töltened az estét – győzködtem magam egész úton odafelé. – Ha a szüleidet látogatod meg, akkor legyél is velük, és ne a nővérednél töltsd el az időt!”

---

Apára mindig úgy tekintettem, mint egy bevehetetlen erődre, aki csendben visszavonul a szigorú tekintete és az apró megjegyzései mögé. Harmincöt éven át sikertelenül próbáltam kivívni az elismerését vagy éppen nem venni róla tudomást.

Egyik módszer sem vált be. Ha kerültem a találkozást, pillanatnyilag ugyan megkíméltem magam a csalódástól, de változatlanul vágytam az elismerésére. Ha mégis megpróbáltam beszélgetni vele, nemegyszer megbántott az érzéketlenségével. Úgy éreztem, a kettőnk dolgában én sehogy sem győzhetek.

Anyával egészen más volt a kapcsolatom. Habár százhuszonöt mérföldre éltünk, vele mégis közel álltunk egymáshoz, hetente leveleztünk, és beszéltünk telefonon. Ő tudta, mennyire vágyom rá, hogy javuljon a kapcsolatom apával, de nem tudott tanácsot adni, hogyan érhetném ezt el. A megértése és vigasztaló ölelései sokat jelentettek nekem, de nem pótolhatták az apai szeretetet.

Az évek során egy sötét félelmet rejtegettem magamban, amelyet még anyának sem mondtam el. Rettegtem attól, hogy bár apa az idősebb, mégis anya hal meg először, és én magamra maradok a zárkózott apámmal. A legrosszabb rémálmom vált valóra, amikor megállapították, hogy anyának csontrákja van. A prognózis szerint három, legfeljebb négy éve volt hátra.

Felvettük a harcot a betegséggel, és mindeközben ott motoszkált az agyamban, hogy ugyan mit fogok csinálni két látogatás között az apámmal összezárva, mivel anya ekkor már szanatóriumban volt. Amikor látogatóba indultam, a kétórás úton végig arról győzködtem magam, hogy „az estét igenis apával kellene töltenem. De kínszenvedés lesz, örülhetek, ha pár szót veszteget rám. Egy jó gyerek meglátogatná az apját. Na igen, de ő sem valami jó apa; hozzám se szól”.

Eszembe jutott a főiskola. A nővérem tanulmányait és az enyémet is apa fizette, tőlünk egy fillért se kért. „Viszont sosem kérdezte, mihez akarok kezdeni a diplomámmal, vagy hogy milyenek a jegyeim.”

Ruházott és etetett engem, semmiben sem szenvedtem hiányt.„Persze, hiszen a nővéreim kinőtt holmijait hordtam, sosem voltak divatos ruháim. Apa túl garasoskodó volt, mintsem hogy divatra költsön.”

A nyaralásainkra gondoltam. Rengeteg vidéket megismerhettünk, jártunk jó pár államban, sőt Kanadában is több helyen, a múzeumokról nem is szólva. Ez sem lehetett olcsó mulatság. „De mindig valami eldugott helyre vitt minket, sosem a tengerhez vagy a hegyekbe.”

Minden egyes pozitív gondolatomra egy kiábrándító emlék volt a válasz. A nagy önsajnálat közepette efféle bibliai frázisok futottak át az agyamon: „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket” és „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk”.

Isten szeretete elsöpörte az érveimet. Hiszen akkor is megajándékozott vele minket, amikor nem voltunk méltók rá.

Hirtelen belém nyilallt egy gondolat, amelyet gyakorta hangoztatok az alkoholistáknak tartott foglalkozásaimon: „Tettesd, mígnem valóság lesz!” Már tudtam, mit kell tennem. Úgy kell viselkednem vele, mintha olyan apa lenne, amilyenről mindig is álmodtam. Nem számít, mi lesz a válasz, nekem ki kell mutatnom, hogy törődöm vele. Nem várok többé arra, hogy szeressen; én teszem meg az első lépést.

Aznap este apa készített vacsorát. Megdicsértem a főztjét, de semmi válasz. Vacsora után elmosogattam, és utánamentem a nappaliba. A szoba két végében ülve, szótlanul olvastuk az újságjainkat. Tíz órakor kijelentette, hogy ő lefekszik, úgyhogy ott maradtam egyedül a napi hírekkel.

Másnap azt terveztem, hogy meglátogatom anyát, és rögtön utána hazautazom. Apa kikísért a kocsihoz. Mielőtt beszálltam volna, a nyakába borultam:

– Viszlát, apa! Szeretlek.

Szálka ugyan nem ment az ujjamba, de egészen olyan volt őt megölelni, mintha egy fadarabot szorongatnék. A karjai meg sem mozdultak.

Jó néhány héttel később apák napja volt, és bár semmi késztetést nem éreztem rá, hogy felhívjam, mégis azt mondtam magamnak: „Tégy úgy, mintha a legjobb apa lenne a világon!” Boldog apák napját kívántam hát neki, és a kiskertjéről kérdezgettem, mert ez a téma általában szóra bírta. Hallgattam, ahogy a retekről mesél, amelyet anyának vitt a kórházba, az átok nyulakról, amelyek megdézsmálják a zöldbabhajtásokat, és arról, hogy most készül leszedni a spárgát.

– Szeretlek, apa! – mondtam búcsúzóul.

– Viszlát! – hangzott a válasz.

Pár nap múlva anyával beszéltem telefonon.

– Apád azt mondta, nagyon örült, hogy felhívtad apák napján.

„Nekem miért nem mondta?” – tűnődtem.

A következő kilenc hónapon át is, miközben a rák lassan felemésztette anya egészségét, következetesen folytattam az egyoldalú szeretethadjáratomat. Márciusban meglátogattam apát, hogy együtt ünnepeljünk, mivel csak tíz nap volt a születésnaunk között.

Nézegettem a kandallópárkányán sorakozó üdvözlőlapokat.

– Neked Francine is küldött lapot? – a nővérem nekem egy sort sem írt. – Az én szülinapomról bezzeg megfeledkezett.

Apa azt felelte:

– Ugyan, az csak egy lap! Egy fecni, nem több.

– Tudom, apa, de azért…

– Csak azért mondom, hogy ne edd magad miatta.

Az érv hallatán ledöbbentem. Mivel sosem mutatta ki, azt hittem, apának nincsenek is érzései. Pedig a fagyos külső nagyon is érző szívet takart. Hiszen ő törődik az én érzéseimmel! Most nekem akadt el a szavam.

Hónapokkal később, amikor meglátogattam, elmondtam neki:

– Ugye tudod, mennyire hálás vagyok, hogy főiskolára járhattam? Köszönöm, apa!

Elfordította a fejét:

– Hát mégis megértem azt, hogy valaki köszönetet mond nekem.

Egész életemben arra vártam, hogy kimutassa a szeretetét, az elismerését, és most rá kellett döbbennem, hogy ő is ugyanezért sóvárgott.

Ahogy kiment a szobából, megrohantak az emlékek, hogy mi mindent tett az én kedvemért. Külön nekem csokiba mártott fagyitölcsért vett a Diary Queenben, pedig csak én voltam oda érte. Ugrálórudat kaptam tőle karácsonyra, és amikor nem boldogultam vele, megmutatta, hogyan kell használni, mi pedig dőltünk a nevetéstől. Ott volt minden kórusfellépésemen és az iskolai versenyeken. Megosztotta velem a kertészkedés örömét, megmutatta nekem a hold krátereit a távcsövén, bogárkelepcét tákolt, hogy szentjánosbogarat gyűjthessek. És hányszor köszöntem meg? Közel sem elégszer.

Mivel pszichológiát tanultam a főiskolán, tisztában voltam vele, milyen fontos, hogy érezzük az elismerést. Elkeserített, hogy az édesapám nyolcvanévesen – diplomásan, sikeres vegyészmérnöki karrierrel a háta mögött és az egyik legokosabb emberként, akit ismerek – még mindig képtelen volt felszabadultan szeretni vagy elfogadni a szeretetet.

A tervem, hogy a lehető legjobb apaként bánjak vele, önző indíttatásom ellenére is bevált. Ő tényleg a legjobb apa volt a világon. Mindent megadott nekem, ami tőle telt.

Fél év múlva anya meghalt. Én továbbra is felhívtam apát hetente, és ahányszor csak tehettem, meglátogattam a következő négy évben. Minden alkalommal megöleltem búcsúzóul, és elmondtam neki, mennyire szeretem. Apa persze mereven, szótlanul fogadta, mint rendesen.

Amikor utoljára elmentem hozzá – röviddel azelőtt, hogy infarktusban meghalt –, ahogy átöleltem, az egyik kezével meglapogatta a hátamat. Tizenöt év telt el azóta, de én még mindig magamon érzem a legnagyszerűbb apa ölelését.

Rebecca Willman Gernon

---

Az ember sajnos természeténél fogva hajlamos rá, hogy másokra mutogasson, mondván: „Te vagy a hibás. Én szeretnélek, ha te is szeretnél.” Könnyebb kivárni, hogy a másik adjon előbb, megspórolva az időt és a fáradságot, míg meg nem bizonyosodunk arról, hogy valóban kifizetődő-e a „befektetésünk”.

De az igaz szeretet nem így tesz! Ha azt kívánjuk valakitől, hogy megváltozzon, a legjobb, ha mi magunk lépünk elsőként a változás útjára – olyanként kezelve a másik embert, amilyennek mindig is szerettük volna látni. Óhatatlanul kockázatot vállal, aki érzelmi kapcsolatba fekteti bizalmát. De legtöbbször, ha rászánjuk magunkat, hogy megtegyük az első lépést, a változás nem marad el – és az is lép felénk, akihez közeledni vágyunk.

Gary Chapman

---

Megjelent a Family magazin 2012/1. számában.

---

PÁLYÁZAT!

A fenti írás A szeretet mindent legyőz című kötetből származik, melyben negyven különleges történet szerepel. A szeretet erejét megmutató, szívmelengető beszámolókat Gary Chapman továbbgondolkodásra serkentő megjegyzései egészítik ki.

Biztosak vagyunk benne, hogy olvasóink közül is sokan átélték már jó néhányszor a szeretet mindent legyőző erejét. Szerkesztőségünk kíváncsi az Önök élményeire, megtapasztalásaira is! Szeretettel várjuk hát írásaikat a palyazat [at] family [dot] hu címre. Terveink szerint a legizgalmasabb történeteket a Family hasábjain közzétesszük. A legjobb pályaművek díjazásban is részesülnek:

·        Az I. helyezett 50 ezer,

·        A II. helyezett 40 ezer,

·        A III. helyezett 30 ezer forint értékű Harmat-könyvutalványt kap.

Részvételi feltételek:

·        A történetek legalább 3000, legfeljebb 8000 leütésnyi terjedelműek legyenek. Olyan írásokat várunk, amelyek eddig még nem jelentek meg sehol.

·        Csak az e-mailben benyújtott pályázatokat tudjuk elfogadni.

Beküldési határidő: 2012. augusztus 31.

További információ a gyori [dot] virag [at] family [dot] hu e-mail címen kérhet