A fiam adoptált gyerek

Szeretem a fiam történetét. Igen erőteljes történet. Koraszülött volt – 11 héttel a kiírt időpont előtt jött a világra. 73 napot töltött a koraszülött intenzív osztályon, miközben én a jogi procedúrák sorát jártam végig. Keményen harcoltunk: én azért, hogy hazahozhassam őt, ő azért, hogy életben maradjon.

Az a nap, amikor felöltöztettem őt, hogy találkozzunk a bíróval, aki véglegesíti az örökbefogadást, életem legboldogabb napja volt. Csakhogy ez nem az én történetem, hanem a fiamé. Ezért nem szabad erről beszélnem.

A fiam és én babatornán voltunk, amikor az oktató egy másik oktatónak mesélte, milyen sokat fejlődött a fiam, amióta ide jár. „Ráadásul adoptált! Meg nem mondanád róla!” – tette hozzá. Abban a pillanatban megfordult velem a világ. Mert igaza volt. Sosem mondanád meg róla.

Azért nem, mert minden nap úgy kelek fel, hogy érzem azt a mindent elsöprő szeretetet és hálát a sors iránt, amiért ennek a kisfiúnak az anyukája lehetek. Szeretném, hogy az emberek tudják, milyen keményen harcolt, hogy lélegezni tudjon élete első napjain. Hogy amikor hazavittem, sokáig egy monitor figyelte a légzését, nehogy meghaljon álmában. Hogy azt a tényt, hogy gyerekem van, az örökbefogadásnak köszönhetem.

Sokszor nehéz nem megszólalni, főleg, amikor körülöttem a frissen sült anyukák arról beszélnek, hogy hol szültek, vagy hogy hogyan lehetne megint olyan alakjuk, mint szülés előtt. Sokszor látom, ahogy idegenek tűnődve nézik az én kék szemem és egyenes hajam, aztán a fiam göndör hajára és fekete szemére téved a tekintetük… Mit kell mondani ilyenkor? Kitalálni valami mesét rossz döntésnek tűnik. Mit mondjak majd a fiamnak, ha nagyobb lesz?

Az örökbefogadásról beszélni nem könnyű dolog. Pár évtizeddel ezelőtt szinte tilos volt még a szót is kimondani. Ma már sokkal jobb a helyzet, mégis úgy érzem, az örökbefogadást továbbra is körüllengi valamiféle titokzatosság. És rögtön ott a kérdés, ha valakirül kiderül, hogy adoptált gyermeke van: „Nem tudtál teherbe esni? Szeretnél saját gyerekeket is?”

Nos, az én válaszom: nem, nem akartam teherbe esni. Azonnal az örökbefogadást választottam. Igen, szeretnék még saját gyerekeket, de már van is egy saját gyerekem. A fiam az én fiam. A DNS végül is csak egy rakás kód a sejtjeinkben.

Ezeket a dolgokat szeretném elmondani az embereknek, amikor az örökbefogadásról beszélek. Mert szeretek róla beszélni. De ahhoz, hogy ezt megtehessem, először azt kell elmondanom, hogy a fiam örökbefogadott. Csakhogy ezt nem tehetem, mert ez az ő története, és engednem kell, hogy ő magától kitalálja, mit is szeretne kezdeni ezzel a ténnyel, mielőtt megosztja a világgal.

Szóval, amikor a beszélgetés a szülésre és az azt követő időszakra terelődik, megtanultam mosolyogni és bólogatni. És amikor megkérdezik, a fiamnak miért ilyen a haja, csak annyit mondok: „Mert ez ő!”

Forrás: Parenting (via)