A közös fájdalom kövei

A kőalak és a táblán hosszan húzódó névsor mögött sok-sok ismert és elbeszélhetetlen történet jelent meg – s ezt akkoriban mindenki jól értette.

A nemzet gyásza

Az I. világháború a kezdetektől fogva meglepően sok halált hozott. A technikai fejlődés párosulva azzal, hogy 40 esztendőn keresztül nem voltak nagy, az egész hadsereget mozgósító, az egész országot igénybevevő fegyveres konfliktusok, a harc egy egészen új formáját hozta: senki sem tudta, hogy milyen is a háború. Mivel jár és hogy mi az ára.

A tervek és a katonai doktrinák találkozása a valósággal talán sohasem járt annyira drámai következményekkel, mint az I. világháború első napjaiban. A géppuska megjelenése rövid úton nyugdíjazott olyan százados intézményeket, mint az ezredkötelékben végrehajtott lovasroham, és teljesen zárójelbe tette az addig használt harcászati kézikönyveket.

Az első csaták elképesztő veszteségeket hoztak: átlagosan a bevetett katonák 40-50 százaléka esett el. A háború második hónapjának végére a hivatásos hadsereg, amelyet békeidőben építettek, képeztek ki és szereltek fel erre a teljesen másmilyen háborúra, „készen volt”. Egy egész ország szembesült a veszteséggel, és az, amit ma „gyászmunkának” mondunk, nagyon korán megkezdődött, nem csak a családok életében, hanem össztársadalmi méretekben is.

Legyen kőemlék

Fontos szerep jutott ebben báró Abele Ferencnek, aki hivatását tekintve maga is katona, vezérkari őrnagy volt. Ő társadalmi kapcsolatai révén tudta, miként kell mozgásba hozni egy efféle ügyet. Egy olyan ügyet, ami a háború mindent megelőző kényszerei és minden anyagi forrást igénybevevő szükségei közben nem látszanak fontosnak a döntéshozók számára.

1915. július 19-én levelet írt gróf Tisza István miniszterelnöknek: „Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben (…) kőemléket állít, amelyre (…) elesett hőseit név szerint bevési. Megalakult a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság” (HEMOB), ami további beadványokkal bombázta a kormányt. A belügyminiszter is kapott levelet, melyben a Bizottság kérte az emlékművek fölállítását, és egyben segítségét is fölajánlotta. A lobbizás mellett folyt a szakmai munka: kidolgozták az elveket, emlékműveket terveztettek. Derék őrnagyunk 1916 végén Kállay Erzsébet udvarhölgy segítségével Zita királynéhoz fordult, aki az ügy mellé állt, és megnyerte annak a férjét is. Akkoriban pedig, ha egy uralkodó akart valamit, az meg is valósult.

A kérdést végül maga a miniszterelnök vitte be a Tisztelt Ház elé, még ha a törvényt a belügyminiszter is jegyezte. Az Országgyűlés annak rendje és módja szerint 1917. évi VIII. törvénycikk számon törvényt is hozott: „Minden község (város) (…) méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül (…) a hazáért életüket áldozták fel.”

Az összeomlás és a nyomában érkező forradalmak kora, a román megszállás, majd Trianon egy rövid időre megakasztotta az emlékművek állításának ügyét. 1921-től seregestől kezdtek érkezni a HEMOB-hoz a megrendelések. Ekkorra már egy több száz szoborból álló katalógusból és emlékmű „típustervből” válogathattak a helyhatóságok. 1938-ig 1086 emlékművet építettek a HEMOB, majd utódja a vallás- és közoktatásügyi minisztérium fölügyelete alatt működő „Hősi Emlékműtervek Bíráló Bizottsága” támogatásával.

Özvegyasszonyok két fillérje

Az emlékezésnek sok fajtája volt. Szoborállítás mellett több helyen emlékparkot alakítottak ki és táblára vésték az elesett hősök nevét. Nem csak a helyhatóságok, de sokféle helyi közösség is állított emléktáblát: a postás dolgozók és a GANZ alkalmazottak, plébániák, sportegyesületek.

Az emlékművek mindenhol közadakozásból jöttek létre: az a mély gazdasági recesszió, amiből az ország ténylegesen csak a világválság után tudott kikeveredni nagyon nehézzé tette a pénz összegyűjtését. Az összegyűjtött tőkét nem volt szabad tartogatni, mert elvitte a gyakorta meglóduló infláció.

Egy volt a nemzet

Viszonylag könnyű volt ezekben a nehéz időkben is e célra gyűjteni, mert az emberek pontosan tudták, hogy miről szól egy-egy ilyen emlékjel: családtagokról, barátokról, ismerősökről. A kőalak és a táblán hosszan húzódó névsor mögött sok-sok ismert és elbeszélhetetlen történet jelent meg – s ezt akkoriban mindenki jól értette.

Az Országgyűlés emléktáblája például ekként sorolja fel a parlament halottait:

A törvényhozás tagjai köréből: galánthai Eszterházy Pál gróf örökösjogú főrend, a 7. huszárezred főhadnagya † 1915 jan. 16., Dahinten Ernő országgyűlési képv., a 32. honvédgyalogezred főhadnagya,† 1914 szept. 6., Désy Zoltán ny. államtitkár, országgyűlési képviselő, a 22. népf. zlj. hadnagya † 1915 márc. 24.

A tisztviselők és alkalmazottak közül: Nagy Sándor segédkönyvtáros, Hugonnay Viktor gróf könyvtári gyakornok, Szakács László építészmérnök, Szilágyi Lajos segédfogalmazó, Takács Ferenc altiszt, Gubányi Pál műszaki alkalmazott, Kiss Gábor altiszt, Dőry Sándor altiszt, Fábián Vilmos altiszt, Skultéty József altiszt.”

A képen látható Kőszeg város mementója – amelyet a várost elképesztő bátorsággal illetve hihetetlenül sikeresen védelmező Jurisics Miklósnak és társainak emléket állító táblával szemben helyeztek el – sok mindenről beszél. A többször – olykor fájdalmasan sokszor – ismétlődő nevek jól mutatnak származást, nemzetiséget, beosztást, társadalmi pozíciót. Ugyanazon táblán szerepelve jól mutatják azt is: egy az ország és egy a nemzet, amiért meghaltak. Ez nem ünnepi közhely volt akkoriban, hanem megélt fájdalmas, kőkemény valóság. Ha életükben nem is, de halálukban egyek voltak.

Ezt jelezték a hősi emlékművek: a közös fájdalom kövei. Erről a fájdalomról a hatvani honvédemlék egyszerű versezete így beszél

ÖRÖKKÉ ÉLNEK ŐK, A BÚS VITÉZEK,
KIK MEGTÖRT SZEMMEL NÉZTEK FEL AZ ÉGRE,
LANKADT FEJÜK AZ ELMÚLÁSBA HAJLOTT,
ÉS BELEHULLTAK A HALÁL ÖLÉBE.
AZ ÉLET SZAVA JAJGATOTT MÖGÖTTÜK,
ÉS VAD TUSÁKBAN NEMZETEK VAJÚDTAK,
ŐK HARCUK UTÁN NYUGALOMRA TÉRTEK,
ÁRNYÉKOS SZÉLÉN EGY ÖRÖK NAGY ÚTNAK.
MÁRVÁNYHONVÉD EMLÉKÜK ŐRZŐJE,
IDŐK KAPUJÁN HALHATATLAN STRÁZSA,
EGY FEHÉR ANGYAL NÉZ RÁ, NAGY MAGASBÓL,
S FÉNYLŐ ANGYAL VÁR A FELTÁMADÁSRA.
HATVANI HŐSÖK ÖRÖK DICSŐSÉGÉNEK
EMLÉKEZETÉRE ÁLLÍTOTTA EZT A SZOBROT A
HATVANI POLGÁRSÁG HÁLÁJA.