A kultúra mindenkié?

Kellemes súrlófény, kultúrára gyűl a budapesti külkerület krémje. A szabadtéri színpadon nevenincs fúvószenekar játssza az örökzöldeket, a nézőtéren közben világok találkoznak…

Az uniós tízmilliókból felújított köztéren az ülésre teljességgel kényelmetlen padon a pozanok első recsegéseire rebbenti szemhéját a szakállas hajléktalan. Mellette csak pár méterre a kultúra nagykövetei ülnek: talán önkormányzati képviselők, tanárok, egyszerű családok.

A fúvószenekar már hangol, fészkelődnek a fuvolás lányok, hangolják a trombitákat, mindenki arra vár, hogy elüsse a hetet.

A szakállas melletti pad ugyancsak foglalt, viszont a társ sem feltétlenül zaklatott a szokatlan hangoktól. Mindketten édesdeden szunyókálnak. Addig, míg a kerület ki tudja milyen fontos, köztiszteletben álló középkorú párja oda nem lebben, és az első, majd a második szám alatt látványos gesztusokkal próbálják távozásra bírni a szerencsétleneket.

A biztosan remek zenekar kevesebb figyelmet kap, a kultúra kíváncsi fogyasztói ugyanis a szemük sarkából mind a kis pantomimot lesik, botrányra éhesen.

A harmadik műsorszámra már mindketten ülnek, az alattuk heverő borosüvegek elsüllyednek a táskában. Most már tényleg mindenki a Strauss-futamokra figyel, pedig a hajléktalanokat nem sikerült elűzni. Példás rendben ülnek egymás mellett, a valódi kulturális élvezet pedig valóban nem az volt, amikor a Mariah Carey-t éneklő fiatal hölgyet kísérte a zenekar, hanem a mikor a két megtört ábrázatú, koszos, ápolatlan öregember visszafogott mosollyal tapsolni kezdett. Hiszen a kultúra mindenkié.