A Mecseki Láthatatlanok – a pécsi partizánok története

A szovjet csapatok november 3-án érkeztek Pécsre, ahol szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek. Akkorra ugyanis a város védelmében részt vevők bevették magukat a Mecsekbe, hogy onnan harcoljanak az ellenséggel. Voltak itt katonák, munkások, civilek, rendőrök, gyerekek és bányászok egyaránt, akik a hideg, az élelem hiánya és a minimális mennyiségű fegyver ellenére hetekig kitartottak.

A Mecseki Láthatatlanok néven elhíresült, hivatalosan Mecseki Szabadságharcos Egyesületnek titulált partizáncsapatot dr. Horváth Géza orvos vezette. Az emberek létszáma 6-800-ra rúgott. Horváth kisebb egységekre osztotta fel őket, s mindannyiukat megeskette, hogy „utolsó csepp vérükig” harcolnak,  a szökés vagy árulás halálbüntetést von maga után. Horváthékon kívül voltak még egyéb csoportok is, akik szakaszokra és rajokra tagolódtak, hogy minél jobban szétszóródhassanak, s így nehezebb legyen követni őket, illetve, ha egy-egy rajt le is győznek, a többi ne kerüljön emiatt veszélybe.

A Mecseki Láthatatlanok nevüket elsősorban tökéletes helyismeretük miatt kapták: a szovjetekkel ellentétben ismertek minden rejtekutat, búvóhelyet, hasadékot, patakmedert. Ráadásul a hegynek megvolt az az óriási előnye, hogy sokáig nem lehetett tankkal felmenni, így az összecsapásokban ember harcolt emberrel, ami sokkal kiegyenlítettebb volt, mint ha harckocsikkal kellett volna szembenézniük az ellenállóknak. Amikor mégis tankkal próbálkoztak, a mecsekiek a meredek ösvényekre olajat öntöttek, amelyen a lánctalpak csúsztak, irányíthatatlanná, a tankban utazó katonák pedig támadhatóvá váltak. A Mecseki Láthatatlanok hazai pályán sokáig verhetetlenek voltak: rajtaütéseikkel a legfelkészültebb szovjet katonákat is meg tudták lepni.

Fotó: Fortepan

November 4-e után a hivatalos propaganda minden rendelkezésére álló csatornán azt sulykolta, hogy az országban helyreállt a rend, az „ellenforradalom” résztvevőit legyőzték. Ám a mecsekiek erre az állításra minden nappal rácáfoltak – három héten keresztül.

Persze a szovjeteket sem kellett félteni: hamar szereztek „megvehető” embereket, akik helyismerettel rendelkeztek, s megmutatták a búvóhelyeket, rejtett bunkereket. A megtorlás nem is váratott magára: egyre hevesebb harcok folytak, egyre több áldozattal, s a szovjetek rendkívül kegyetlenül bántak el azzal, akit elfogtak.

Az egyik partizán, Dr. Domján Mihály így emlékszik vissza a szörnyű napokra: „Nem tudom elfelejteni a gyertyánfa ágain fityegő felcsavarodott emberi beleket, ruhafoszlányokat, közöttük a véres melltartót is. Nem tudom elfelejteni azt a puhát, amire ráléptem a Misinatető alatti erdő avarjába göngyölve, egy emberi kézfej volt, annak ujján karikagyűrű. Dr. Beőthy Konrád orvosprofesszor bonctermében fekvő fiatalemberek hulláit megcsonkítva, s az egyiknek a kezét dróttal összekötözve, amint az a húsba vágott.”

Bár a pécsi mentősök és ápolónők lelkiismeretesen, veszélyt nem ismerve kötöztek, mentettek és ápoltak, egyre több lett a halálos áldozat.

November 6-án muszáj volt újraszervezni a csapatokat a még megmaradt emberekből. Ekkor a partizánok – nagyjából háromszázan – Vágotpusztán gyűltek össze. Az eredeti ellenállóknak több mint a fele halott volt ekkorra, s fegyverük is alig maradt. Az új csapatok feladata egyrészt a szovjetek összeköttetési és utánpótlási vonalainak felszámolása volt, másrészt a felderítés és a saját ellátás biztosítása. Négy nappal később azonban a szovjetek már épp úgy ismerték a terepet és épp úgy tudtak a partizánokról mindent, mint fordítva. Így aztán a láthatatlanok új, addig ismeretlen helyszínt választottak: Kisújbányát. Ám a szovjetek ezt a hadiszállást is hamar kiszúrták, s nagy erőkkel támadást intéztek ellene. Napokig dúltak a harcok. November 15-ére a magyar csapatok rendkívül elfáradtak, s visszavonultak Vágotpusztára. Ekkor még hittek benne, hogy nyugatról segítséget kapnak, ám ahogy teltek a napok, nyilvánvalóvá vált, hogy magukra maradtak.

November 16-án Horváth Géza minden megmaradt harcost felmentett esküje alól. A Mecseki Láthatatlanok feloszlottak. Az ellenállók legtöbbjét letartóztatták, megkezdődtek a kihallgatások, a perek. Néhány sikerrel elmenekült tag megalakította a Márciusban Újra Kezdjük csapatát, de március 14-én őket is elfogták. A forradalom újrakezdésének, pláne győzelmének reménye végleg szertefoszlott.