A sétálás művészete

Bencét naponta 2-3 órát sétáltattam. “Jót tesz a gyereknek a levegő!” – mondják, és én tényleg hittem, hogy a sétától meg a kintalvástól jobb lesz neki. Megjött Laura és rácáfolt mindenre.

Bencével tényleg már-már rituálisan róttuk a köröket hegynek fel, völgynek le. Mivel a környékünk nem a legszebb, a jó sétához neki kell gyürkőzni és elindulni felfelé a dombon, és mire kijutunk a buszos-szmogos környékről én jól el is fáradok. Amint hazaértünk, Elsőszülött szeme már ki is pattant, hogy juhé, mekkorát aludtam!, és indult is anyát szórakoztatni, aki az éjszakai lábgörcs után most a nappalit próbálgatta. Azt hittem, fáradt vagyok.

Pedig az csak most jött.

Laurával nem voltak hatalmas séták. Amikor megyünk, célunk van, olyanok vagyunk, mint a szagott fogott vadászebek – nincs idő romantikázni, menni kell, csinálni kell, és legfőképpen: Bencéért oda kell érni a bölcsibe. Ez alapjaiban határozza meg a napjainkat, folyton ketyeg az óra, és én már nem is emlékszem, milyen volt, amikor Elsőszülöttet úgy altattam délutánonként, hogy amikor végre bebágyadt, én suttyomban bekapcsoltam a tévét és a Szívek Szállodáját néztem.