A szemembe nézett és azt mondta: “meg fogok halni”

Egy idős hozzátartozó halála még a felnőtteket is megviseli, nemhogy egy kisgyermeket. Mai cikkünkben arról beszélgetünk pro-és kontra, hogy jót teszünk-e vele vagy inkább ártunk ha egy kiskorút beviszünk a kórházba a haldokló rokonhoz, hogy elbúcsúzhasson tőle.

„Örökké bánni fogom, hogy nem köszöntem el tőle”

Lili huszonöt éves, és a mai napig komoly traumát okoz számára, hogy anno a szülei nem voltak hajlandóak bevinni a kórházba, hogy elköszönjön haldokló nagybátyjától. „A nagybátyám három évig titkolta, hogy beteg. Gyermekként csak annyi tűnt fel nekem, hogy egyre soványabb és fáradtabb az az ember, aki mindig kicsit túlsúlyos volt, viszont annál életvidámabb. A szüleim kilenc éves koromban elváltak, és így vele is megszakadt a kapcsolatom. Sajnos. Ezt persze ő is későn látta be. Aztán egyszer – már nem is emlékszem hogyan – újra felvettük egymással a kapcsolatot, és próbáltuk behozni a kimaradt éveket. Ekkor derült ki, hogy menthetetlen rákos beteg. Sosem felejtem el azt a karácsonyt, amikor nála ünnepeltünk, és ő a szemembe nézve azt mondta: meg fogok halni. Sosem felejtem el, ahogy ő az ágyban feküdt, míg én vele szemben, a szoba másik végében egy széken ültem. Egyenesen a szemembe nézett és ezt mondta: „Meg fogok halni. Ennyi volt. Elfogadtam.” – mintha az idő megállt volna, minden mondata a szívemig hatolt. Gyerek voltam, kiborultam és levegő után kapkodva kimentem a konyhába. Arról a napról többre nem emlékszem…”

Lili ezután nem találkozott többé a nagybátyjával. Felnőtt fejjel sokat gondolkodott azon, hogy miért nem kereste a szeretett rokont, amikor tudta, hogy ennyire súlyos a helyzet… Sok tanácsot kapott, volt, aki szerint azon a karácsonyi napon tudat alatt elbúcsúzott, míg más szerint egy általános iskolás gyermeknek a szülei segítségére lett volna szüksége, hogy ezt megtehesse.

„Középiskolát kezdtem, amikor jött egy telefon, amit édesanyám vett fel. Én a szobámban voltam és tanultam, amikor kihívott, és a testvéreimmel együtt közölte, hogy István két hét kórházban töltött idő után elvesztette a harcot az életéért vívott küzdelemben. Akkor és ott eltört bennem valami. Egyszerűen helyrehozhatatlan űr keletkezett a szívemben. Talán, ha szólnak, hogy kórházba került, akkor bemehettem volna és elmondhattam volna neki, hogy mennyire szeretem és nem fájna ennyire a hiánya. Ehelyett a sírja felett állva, a közös bandánktól hallgatott zenéket játszva sírva mondom neki, hogy míg élek szeretni foglak…”

„Sokak szerint undorító dolog, amit teszek, szerintem önvédelem”

Máté 32 éves, és nemrég halt meg a nagypapája. Kezdetben még rá tudta magát venni arra, hogy meglátogassa őt, de a későbbiekben már nem. Mint mondja, sosem bocsájtja meg, hogy tizenhárom éves korában „berángatták” a dédnagymamájához, aki teljesen leépült egy agyvérzés miatt. „Én nem szeretettem volna őt így látni, de az anyám erőltette. Az volt az indok, hogy be kell menni hozzá, hogy érezze a szeretetünket. Én vele, a nagymamámmal és az édesanyámmal nőttem fel. Egy különleges kapocs volt köztünk. Rengeteg szép emlék, amiket teljesen elnyom, az, hogy az utolsó emlékem az róla, ahogy egy „zombiként” fekszik egy kórházi ágyon és azt sem tudja magáról, hogy ki ő, hol van, és kik vagyunk mi. Csak álltam a sarokban és néztem. Én nem így akartam rá emlékezni, de a kezdetektől kötelezően be kellett járnom.”

Máténak ez akkora traumát okozott, hogy a mai napig nem tud mit kezdeni egy komolyabb betegséggel és a halál gondolatával. Tönkrement a kapcsolata a családjával, és dacból sem ment azoknak az embereknek a közelébe, akik erőszakkal rávették a kórházi látogatásokra. Mint ahogy az lenni szokott, az idő begyógyította a sebeket és Máté újra látogatni kezdte a rokonait, amikor kiderült, hogy két imádott rokona, a nagynénje és bácsikája egyszerre vesztették életüket. „Kész. Itt teljesen végem volt. Kiborultam. Egyfelől bűntudatom van, amikor nem megyek be a kórházba, de másfelől nem bírom végignézni azt a leépülési folyamatot, ami ilyenkor történik. A nagypapámat nemrég temettük el, az első időkben még bementem, de később már nem. Felnőttként már nem tudtak erőszakkal rávenni a látogatásra, de attól még nagyon fáj az elvesztése. És tudom, hogy jól esett volna neki, ha meglátogatom, de úgy éreztem, saját magamat is védenem kell.”

Mit mond a szakértő?

Lili és Máté gyermekkori traumája azt bizonyítja, hogy a szülők nem kommunikáltak a gyermekükkel. Míg Lilinek arra lett volna szüksége, hogy akár csontsoványan is láthassa és foghassa a szeretett nagybátyja kezét, addig Máténak csak információra lett volna szüksége, hogy éppen, hogyan van a dédnagymamája. Az, hogy a sarokban állt és csak passzív résztvevője volt a látogatásoknak egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ez mekkora frusztrációt jelentett számára.

Ha egy kisgyermek szeretne bemenni a kórházba, akkor vigyük magunkkal. Figyeljünk a jelekre, nézzük, hogyan reagál a látottakra. Bíztassuk, hogy kérdezzen rá arra, ha valamit nem ért. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a mamának infúzió van a karjában, de ez nem fáj neki, épp ellenkezőleg, ez segíti abban, hogy meggyógyuljon.

A gyermekek nem buták, nagyon is tudják és érzik, ha valami nem stimmel körülöttük. Legyünk nyíltak és válaszoljunk a feltett kérdéseikre, természetesen a koruknak megfelelően.

Pólya Bella gyermekpszichológus szerint nincs egyértelmű megoldás ennek a helyzetnek a kezelésre. Az hogy mi a jó a gyereknek az függ az életkorától, a beteggel való érzelmi kötődésétől és az, hogy ő maga mit tud elviselni. Fontos, hogy a saját érzelmeinkkel is tisztában legyünk, mert ha bevonjuk a gyermeket, akkor ő kérdezni fog, és nekünk képesnek kell lennünk arra, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket.

„Egy olyan haldokló mellé, akinek nincs semmilyen tiszta pillanata, nem célszerű bevinni a gyermeket, mert azzal tényleg csak ártunk. A legfontosabb, hogy a búcsúzás lehetőségét minden esetben megadjuk a gyereknek és ez nem feltétlenül az utolsó pillanatban kell megtenni. Ráadásul a halálesetek legritkább esetében tudunk akkor elbúcsúzni ténylegesen, amikor a szeretett rokon vagy ismerős eltávozik. Ezt sokszor a felnőttek sem tudják feldolgozni, és megjelenik az önvád, hogy „de miért nem szakítottam rá időd?”, „de bemehettem volna aznap…stb.”

A tanácsadó szakpszichológus szerint sokan még mindig tabuként kezelik a gyász és halál témakörét, ezért inkább nem beszélnek róla, mert fájdalmas. „Mindenképpen érdemes arról beszélni, hogy a nagymama kórházba került és elképzelhető, hogy már nem fogunk vele találkozni. Ha már valószínű, hogy bekövetkezik a haláleset, akkor a gyermek is biztos rákérdez majd, hogy hova került a nagyi. Én azt gondolom, hogy minden családnak van egy hiedelem rendszere, vallása, ami alapján el tudja ezt magyarázni, de fontos, hogy ebben a válaszban mi magunk is higgyünk. Egy kisgyerekeknek el lehet mondani, hogy felkerült a Mennyországba, míg egy idősebbnek már azt is elmondhatjuk, hogy az egyik vallás szerint a mennybe megy, míg más szerint újjászületik.”

A gyermekpszichológus szerint nagy segítség lehet a szülőknek, ha szakirodalmat olvasnak, ami segít nekik, és a gyereknek is a gyász feldolgozásában. „Kisgyermekes szülőknek, amit ajánlanék: Sirgalmas Magdolna – Boldogan éltek, míg meg nem haltak… és azután?. Ez a könyv segítség a gyászban és egyben egy foglalkoztatókönyv gyereknek és szülőknek egyaránt.”