A tükörből egy összetört ember néz vissza rám és azt kérdezi: „Ki vagy te?”

Lilivel évek óta jóbarátok vagyunk. Ha ránézek egy jófej, humoros csajt látok, ha viszont őszintén érdeklődőm hogyléte felőle, bevallja, nem igazán érzi jól magát a bőrében. Lili elég fiatalon szorongásos tünetekben szenved a múltja és a jövője miatt egyaránt.Ő pont az a lány, aki csak nagyon ritkán éli meg azt, hogy a jelenben a helye. Boldog is lehetne – és van, amikor az is – de ez hamar elillan.

Úgy éreztem érdemes utánajárnom annak, hogyan és miért lesznek fiatalok ennyire a jövőtől félő emberek, és ezt hogyan tudnák vajon leküzdeni. Kell ehhez a segítségem, tudok én valamiben neked segíteni? – fordulok kérdőn a barátnőm felé. Lili válasza az, hogy a pozitív megerősítés mindig jól jön, de ha ő ezt nem képes befogadni, akkor hiába az erőlködés. Remélem megértitek, hogy gyermekkori traumáit, és az arcát nem szeretné megosztani a nagyvilággal, de azt, hogy milyen módszerek segíthetnek a szorongás leküzdésében arról szívesen beszélt. Kommentár és változtatás nélkül közlöm Lili történetét, és bízom benne, hogy végre rátalált arra az ösvényre, ami elvezeti avagy visszavezeti őt a régi önmagához.

„Huszonhárom éves vagyok. Nem mondanám magam kifejezetten társasági lénynek, de ennek több oka is van. Az egyetem mellett dolgozom, amit nagyon szeretek. Bár a munka és a suli összeegyeztethetősége sokszor okozott galibát az életemben. Mikor hova figyeljek? Hogyan osszam be az időmet? Az elején még mentek a dolgok, mígnem egyre erősödött bennem az érzés: fáradt vagyok. A vizsgáim egyre közeledtek, a munkáim besűrűsödtek. A félelmeim egyre jobban nőttek. Hiába küzdöttem, az elvégzésre váró feladatok elkezdtek gyűlni, míg végül kártyavárként összedőlt minden körülöttem.

A tanárom közölte, hogy a tudásom nem elég, a záróvizsgámon ezek után el se mertem indulni, hiszen én is éreztem, hogy valami baj, mert a bukástól való félelem olyan mélységekbe taszít, hogy inkább magzatpózban összegömbölyödtem és a takaró alá elbújva reménykedtem, hogy legalább a főnököm nem hív fel azzal, hogy miért vagyok elmaradva 1-1 feladatommal. De felhívott. Én pedig ott ültem és csak annyit tudtam mondani: rosszul vagyok.

Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy ide segítség kell, mert ezt a tehetetlenséget nem fogom tudni legyőzni egymagam. Ezt a halogatást, ezt a depressziót és ezt a szorongást, ami szinte fojtogatott a jövőmmel kapcsolatban nem bírtam el egyedül. Az első lépésem az volt, hogy felkerestem a házi orvosomat, és kértem, hogy ajánljon valakit, aki tud ezen segíteni mert úgy érzem valami baj van velem. Ő elküldött egy pszichiáterhez, akinek az első kérdése az volt miután rámnézett, hogy „maga miért csak most jött?” Őszinte leszek, először elnevettem magam, de utána őszintén elmondtam, hogy úgy véltem elég erős vagyok ahhoz, hogy legyőzzem a problémáimat. Lássuk be, a mai világunkban, ha valaki pszichológushoz jár azt bolondnak, vagy gyenge jellemnek tartják. Én nem tartottam magam annak, ám amikor a doktornő feltett egy komolyabb kérdést, én meg a székben ülve elsírtam magam, rájöttem, itt bizony tényleg baj van. Gyógyszert írt, majd közölte, hogy ha ezt nem akarom, akkor be is utalhat a kórházba. Mondtam neki, hogy írjon gyógyszert, majd beszedem. Otthon rágugliztam. Kár volt. Minden második mondata ez volt a gyógyszernek: „öngyilkossághoz vezethet”, „felerősíti a negatív érzelmeket”…stb. A vényt széttéptem és soha többet nem mentem vissza az SZTK-ba.

„Megbolondulok vagy megjavulok”

Mint korábban említettem a vizsgáimat elbuktam, és a diplomámtól egy súlyos szorongással küzdő beteg diagnózisa választott el. Gondoltam majd a munkámnak köszönhetően kijövök a gödörből, az majd lefoglal, csak arra koncentrálok, addig is halasztom a diplomaszerzés buktatóinak kísértő gondolatát. A tervem majdnem jó volt, de a fejemben megjelent a „ne aggódj, majd kirúgnak a melóhelyedről” című többrészes krimisorozat, amikor éppen aludni próbáltam. Ez a gondolat annyira váratlanul ért, hogy megszűntem létezni. Az a Lili, aki korábban erős és kitartó volt, az eltűnt. A gondolataim csak akörül forogtak, hogy mikor kapom meg azt a főnöktől, hogy jó rendben, köszönjük. Ennyi volt.

Teljesen kiborultam magamtól, attól, hogy most mi történik velem és miért. Elkezdtem gondolkodni, hogyan is tudnék változtatni az életemen. Gyógyszert nem fogok szedni, hiszen nem vagyok beteg. Nem fogom arra fogni a bajaimat, hogy „ja, bocs, én beteg vagyok.” Nem, és nem! „Oké, nem vagy beteg, nem vagy szánalomraméltó, de valami mégsem stimmel. Hogyan javuljak meg?” – tettem fel magamnak a kérdést az összeomlás szélén.

Meditáció vs agyturkász

Elvégeztem egy agykontroll altanfolyamot, ahol megtanultam meditálni. Röhögni fogtok, de, amikor meghallottam, hogy azon a tanfolyamon, amire bejelentkeztem meditálni is fogunk, azt gondoltam, hogy na, megint kidobtam a pénzt az ablakon. Őszinte leszek, próbáltam már otthon meditálni, mert kismillió cikket olvastam abban a témában, hogy mennyire sokat segít, ha az ember ellazul. Amikor valami gondom volt, én is neki láttam. Szem becsuk, agy kikapcsol, test elenged…. Blablabla. Semmi. Semmit sem éreztem. A tanfolyamon úgy volt vele, üsse kő, próbáljuk meg újra. Minden erőmet beleadtam…

A tanfolyam kétnapos volt, és mi legalább négyszer vagy ötször megcsináltuk a relaxációs gyakorlatot halk zenére, csendben, elernyedt testtel. Nem írom le hogyan kell ezt csinálni, mert én magamnak egyáltalán nem tudtam otthon megcsinálni, hiába is gyakoroltam, ezért azt javaslom mindenkinek, aki szintén próbálkozik ezzel a lélekgyógyító megoldással az keressen fel egy ehhez értő embert, aki valóban tud segíteni. A két napban elvégzett gyakorlatokat élveztem. Tényleg úgy éreztem, hogy átvettem a saját tudatom irányítását, hogy képes vagyok arra, hogy a gondolataimat a helyén kezeljem. „Éljen, egy igazi szuperhős lettem!” – ezzel a gondolattal a fejemben ballagtam haza. Nem fogjátok elhinni, de mintha a sorsa akarta volna így, de a tanfolyam elvégzése után folyamatosan jöttek a negatív jelzések, lecseszések, beszólások és minden lepergett rólam. Őszinte leszek, az egyik legjobb barátom – aki tudja mennyire lelkis vagyok – megkérdezte, hogy „hé, Lili nincs semmi hiszti vagy kiakadás?” A válaszom ennyi volt: tudod mit? Leszarom. (Lili itt kétségbeesve kéri, hogy ezt ne írjam le, mert ez mégis, hogy mutat majd a cikkben, de véleményem szerint, ez egy fontos mondat volt az ő életében.)

Miért is ne, a gondjaim nem múltak el. Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg ennyivel, túl szép is lett volna, az előéletemet tekintve… Úgy döntöttem keresek egy pszichológust, aki azzal, hogy beszélget és helyes kérdéseket tesz fel nekem – olyanokat, amire ha nagyon erőlködnék se tudnék gondolni – majd segít feloldani a szorongásaimat. Mondhatnám, hogy ez is túl egyszerű lett volna, de a doktornő közölte velem, hogy a szorongás már olyan mértékű, hogy azt csak napi három tablettával lehet visszaszorítani, ha akarok létezni a hétköznapokban. Rendben van. Elkezdtem szedni a gyógyszereket, amikre nem hiába mondják, hogy tüneti kezelésre tökéletesek. Rémálmok nélkül tudtam aludni éjszakánként, ám a gondolatok csak nyüzsögtek a fejemben tovább és megjelent nálam a halogatás. Ó, igen. Azt gondolhatnátok, hogy ennél nincs lejjebb, de mégis van. Az egyetemen újra halasztanom kellett, mert hiába is készültem a szakdogámra, csak nem készült el határidőre, hiába haladtam a munkáimmal vagy én nem voltam elégedett magammal, vagy nem akart összejönni egy két program amiatt ismét előjött a jó öreg érzés: fiatal vagy, és máris elbuksz.

„Mire vagy te jó valójában?”

Képzeljétek el a tipikus filmbe illő jelenetet, amikor a gyermekkorodról beszélsz, és melletted egy karosszékben ülve csendben jegyzetelnek. Vajon mit írnak? Tényleg bolond vagyok? Na mindegy is, megint elkalandoztam. A lénegy, hogy a meditáció segített abban, hogy megtanuljam kezelni a csapongó gondolataimat, és megtanított arra, hogy igenis ki tudom zárni a negatív gondolatokat a külvilágtól.

Remélem a pszichológusom nem olvassa majd ezt a cikket, de először azt hittem, hogy csak azért kérdez vissza a szépen elsírt kis monológjaimra, mert ennyire nincs ötlete, amivel megmagyarázhatná a lelkigondjaimat. Az igazság viszont az, hogy ő rávilágított arra, hogy, ami a fejemben van, az valós. Hogy a problémáim léteznek, amivel semmi gond nincs, csak a darabokra tört képet össze kell rakni, mint egy kirakóst. A szorongás nem egy olyan probléma, ami tönkreteszi az életünket. Vagyis de, de csak akkor ha hagyjuk. Én nem hagyom magam, és igyekszem, hogy porrá zúzott önképemet újra összefoltozzam. És így leszek én újra egy kerek egész.”