Aki mindig a legjobbat hiszi

Nálunk a túlvilág egy polcon elfér. Sőt egy kosárban. Nálunk a nő a pult mögött olykor férfi. Hárman váltjuk egymást mögötte, s amire egyikünk sem képes, arra a pult igen. Egy oldalra gyűjti azokat, akiket az élet soha: a parkolóőrt és a megbírságolt áruszállító sofőrt, a farizeust és az eltévedt keresőt, a szenvedőt s azokat, akik hírből sem ismerik a miérteket. Nálunk a bolt neve Jó Hír, akkor is, ha a vevő néhanapján mást ért rajta, mint az eladó. Nálunk a könyv néha csak ürügy. Mert az életben nincs „adok” „kapok” nélkül.

Nem tudom, egy férfi milyen mély barátságot ápol egy könyvvel. Egy nő akár a boltba menet is több változatban lejátssza, miként élné meg egy-egy könyv lapjait, s miként mentené meg egy pár sor a házasságát – akár van neki, akár nincs. Én már csak tudom. Épp a bolt felé tartottam, mikor egy hölgy utánam szólt.

– Ne haragudjon, hogy követem! Az a könyv, amit az előbb önnél láttam a villamoson… Hogy is mondjam, mintha nekem írták volna.

– Azt elhiszem. Ez a könyv olyasmit tud rólunk, amit még mi sem.

– Annál a mondatnál akadt meg rajta a szemem, hogy „a szeretet mindig a legjobbat hiszi”.Hát, azt most nekem szánták az égiek!

– Igen?

– Megmondom őszintén, nem vagyok vallásos fajta, de hiszem, hogy Valaki akarta, hogy lássam azt a néhány mondatot. Tudja, pont azon merengtem a villamoson, hogy a férjem mostanában mindig rosszat feltételez rólam. Tudom is én, mi oka van rá! El nem tudom mondani, hogy ez engem hogy bánt. S akkor jött maga meg az a könyv.

– Negyven napra való atyai tanács van benne, amelyet egy édesapa ad a fiának, hogy megmenthesse romokban heverő házasságát.

– Nézze, ez a könyv nekem most adomány lenne!

– Jöjjön be hozzánk, perceken belül kinyitunk.

– Sajnos mennem kell, mert indul a vonatom. Megtenné, hogy eladja nekem a saját példányát?

– Persze! Nekem csak a polcig kell mennem érte. Különben sincs még házasságom, amelyet megmenthetnék.

Egy „Isten áldja!” után felhúzom a rolót. Azon tanakodom, vajon miért nem a férjet találta meg a könyv. Alig fordítom meg a „Nyitva” táblát, egy riadt tekintet mered rám az ajtó túloldalán.

– Elnézést! – suttogja félszegen a váratlan látogató. – Nem vagyok járatos ilyen szent dolgokban…

– Jó helyen jár!

– Tudna nekem ajánlani valami könyvet, amelyből egy kis reményt meríthetek?

– Persze, csak akkor estig itt fog olvasni. Van valami a fejében, hogy kicsit szűkítsük a kört?

– Annyira elveszettnek érzem magam! – csuklik el a hangja.

Ez az asszony sem a könyvekért jött. Attól azonban még hagyni kell neki időt, hátha egy könyv megtalálja.

– Meg lehet egy könyvvel menteni egy házasságot? – kérdi igent várva.

– Ma már másban is felvetődött a kérdés. Neki ezt ajánlottam: Merj szeretni!

– S ha megöl a féltékenység, mit ajánl?

Van, amikor az eladónak is szüksége van egy kis időre, hogy ne nézze könyvnek a vásárlót. Egy fejezetet megírni a féltékenységről nem annyi idő, míg megtalálni belőle a kiutat. A könyvek suhanása gyakran beszél helyettünk. Így hát engedem, hadd végezze el a csend a munkáját. 

– Egyszer megcsaltam – önti ki a rég elnyelt szavakat, nem tudni, nekem vagy Istennek. – Tud róla. Tizenöt év alatt az ember már semmit sem tud titkolni a másik előtt.

Hogy segítenének a könnyek, ha nincs szó a fájdalom nyelvén?

– Akkor a férje nagyon szeretheti magát – nézek a szemébe.

Nem tudom, miért nem nézett fel: mert nem értette, vagy mert nagyon is.

– Mert neki több oka volna féltékenynek lenni, mégis kitart maga mellett, és új esélyt adott – folytatom a tekintetét fürkészve.

– Így van. Csakhogy ha én képes voltam őt megcsalni, ő miért ne tenné meg?

– A férje nem hozhatja helyre az ön botlásait, csak esélyt adhat önnek, hogy megtérjen. Ő már megbocsátott. Most önön a sor. Tudja, az imént említett könyvben épp ma reggel olvastam, hogy minden kapcsolatnak van két szobája. Van egy unásig használt helyiség, ahová a másikról feltételezett rosszat gyűjtjük. Azonban létezik egy másik, kulcsra zárt szoba is, ahova a társunk szeretett jellemvonásait zártuk. Mi mégis annyit ücsörgünk a megbocsáthatatlanok szobájában, hogy a társunk egy idő után aszerint kezd el viselkedni, amit feltételezünk róla.

– Hát, azért vagyok én itt, és nem ő.

– Hogy ki kezdte a feltételezést, nem tudni. Mindegy is. A szeretet mindennap dönthet úgy, hogy akkor is megvárja a másikat, ha a másik épp a rossz szobában időzik.

A szerzőpáros szerint minden ember élete egy soha véget nem érő könyv, amelyben mindig jöhetnek fordulatok. Ha a jót feltételezzük a másikról, akkor egyszer csak egy helyen találjuk magunkat a társunkkal – a szeretet szobájában.

Megjelent a Family magazin 2012/1. számában.