Akik hétszer kezdték újra az életüket – a bártházai németek története

A bártházai német közösség tagjai egyszer már elmenekültek a front elől, de Sziléziából egy fél év után visszaküldték őket, ahonnét indultak. Egy rövid ideig élt bennük a remény, hogy a háború végeztével talán nyugtuk lehet, békében élhetnek a faluban, ahol őseik évszázadok óta földműveléssel foglalkoztak. Ám egy éjjel – 1946 márciusában – minden visszatelepített német családnál megjelent egy milicista, egy helybeli ruszinnal és kiadták a parancsot: reggel hatig pakoljanak, amit akarnak, utána indulás a vasútállomásra. Senki nem mondta, hogy hová viszik őket, hogy meddig maradnak. Az anyák kétségbeesetten próbálták összeszedni a szükségesnek gondolt felszerelést, a gyerekek holmiját, kevéske ennivalót.

Két napot töltöttek a munkácsi német gimnáziumban, a harmadik napon bevagonírozták őket, és a szerelvény kelet felé indult. Általában csak olyan állomásokon álltak meg, ahol civilekkel nem találkoztak. Ha a közelben volt fával, vagy szénnel megrakott vagon, akkor arról kaptak fűtőanyagot, kevés enni és innivalót, de senkivel nem beszélhettek, nem tudták hol tartanak, meddig utaznak még tovább.

A végállomás Szibériában volt, egy Tyumen nevű településhez közel. A felnőtteket, és a fiatalokat fakitermelésre vitték, az anyák a kicsi gyerekekkel a barakkokban maradtak, lévén hogy nem volt, aki felügyeljen rájuk. Nyomorúságos évek következtek.

A Resch család

Barbara Resch családjában tíz gyerek volt. Nála kisebb még két kishúga. A tizenkét fős család naponta egy kenyeret kapott, amit apró darabokra vágva elosztottak egymás között, de az a kenyérke épp csak néhány falat volt mindenkinek. Édesanyja a saját darabka kenyerét a zsebébe tette, és falatonként a legkisebb gyerek szájába teszegette. Barbara pedig –hogy segítsen a családnak – két másik testvérével koldulni járt a közeli faluba. Sokan nagyon jószívűek voltak, adtak nekik egy krumplit, egy répát, amit a gyerekek összegyűjtöttek, és hazavittek. Az édesanyjuk otthon lereszelte és megfőzte – akkor volt valami a kenyéradag mellé.

Hiába laktak egy erdő közepén, hiába volt tele az erdő vaddal, a közeli patak hallal, nem volt módjuk, hogy élemet szerezzenek maguknak. Egyrészt nem értettek hozzá, hogy hogyan kellene az állatokat elejteni, másrészt nem volt idejük, és erejük a saját élelmezésükkel foglalkozni, mert a szovjet normát teljesíteni kellett, különben még azt a kevés kenyeret sem kapták meg, ami a normáért járt.

A férfiak, a fiatal fiúk, a munkára fogható nők és asszonyok ezért nagyon hamar legyengültek, és gyakorlatilag éhen haltak. Barbara így lett két év leforgása alatt teljesen árva.

A gyereket munkára nem foghatták, de azért volt, akinek jutott így is feladat. Eugen Resch tízéves forma kisfiú volt, így arról szó sem lehetett, hogy az irtáson dolgozzon, de postás fiúként talált magának munkát. A feladata az volt, hogy a napi teljesítményről készült jelentést elvigye a húsz kilométerre lévő központba. A feljegyzések általában éjjel tíz és tizenkettő között készültek el, akkor a mester fölkereste Eugént és útnak indította. Nem volt könnyű megszokni az éjszakai erdőben a 20 kilométernyi utat, de általában reggel öt és hat között megérkezett a másik falu őrhelyére. Ott megengedték neki, hogy megmelegedjen, aludjon egy keveset, és már indulhatott is vissza. Ketten, felváltva dolgoztak ezen a feladaton, így csak minden második éjjel kellett a sötét erdőn egyedül átjutni. Három év után Eugén főnöke úgy ítélte meg, hogy most már elég nagy a fakitermeléshez.

A halál torkában

Tereza Kreitsch sem járt sokkal jobban. Fiatal lányként az volt a feladata, hogy a közeli folyóban az úsztatásra szánt farönköket ne hagyja megrekedni. Egy másik lánnyal egész éjjel kint kellett állniuk a folyóparton és egy hosszú kampós bottal tovább taszítani az összeszoruló rönköket. Egy alkalommal a kezében tartott kampó úgy beszorult, hogy Terezát berántotta az akkor még jeges vízbe a rönkök közé. Mivel sötét éjszaka volt, az jutott az eszébe, hogy a másik lány talán nem is látta, hogy Ő beesett a vízbe, hát most itt fog meghalni. A rajta lévő vattakabát –pufajka – rettentő gyorsasággal telt meg hideg vízzel és Terezát lehúzta a víz alá. Ám egyszer csak megfordult a folyamat, és a ruhában rekedt levegő felemelte a vízfelszínre. Akkor Tereza nagyot kiáltott. A másik lány a csónakba ugorva odalökdöste magát hozzá. Ő nagy nehezen bemászott, és kieveztek a partra. Ám innen még 3 kilométer volt a tábor. Mire hazaért a ruha csonttá fagyott rajta. Sajnos még az a vigasza sem lehetett meg, hogy a ruha másnapig megszáradt volna. Mit volt mit tenni, másnap a vizes ruhában kellett visszamenni dolgozni.

Michael Schin fiatal fiúként kint dolgozott az erdőirtáson. Egy figyelmetlen társa miatt csaknem az életébe került az erdei munka. Történt egyszer, hogy az a fa, amit Michael mellett vágtak ki, pontosan arra a helyre dőlt ahol Michael állt. A mai napig értetlenül áll az eset előtt, hiszen neki szét kellett volna lapulni a fa alatt. A fűrész, amivel dolgozott ripityára tört, ő viszont –talán a dőlő fa légnyomása miatt – 4-5 méterrel arrébb repült. Egy nagy ág leszakadt a kidőlt fáról, de az is olyan szerencsésen zuhant a mellére, hogy még csontja sem törött. Mintha éppen úgy görbült volna az ág, hogy Michael ne sérüljön meg alatta…

A munkaidő reggel nyolctól este ötig tartott, a nőknek mínusz negyven fok fölött már nem kellet kimenni dolgozni. Akkor kaptak néhány nap szabadságot, amíg a nagy hideg elmúlt. Olyankor a táborban lévő boltban megvehették, amit ott árultak. Néhány konzerv, kenyér, olaj, ez volt az összes áru. Ha komolyabb dolgokra volt szükségük, mint például egy harisnya, akkor a 100 kilométere lévő Tyumenbe kellett menni, bevásárolni. Ehhez külön engedélyt kellett kérni a parancsnokságtól, hiszen politikailag megbízhatatlanként minden lépésükről be kellett számolniuk.

Szomorú tapasztalatuk volt, hogy az orosz őrök sokkal emberségesebbek voltak velük, mint azok a felügyelők, akiket közülük neveztek ki. Volt a falubeliek között egy erdész, aki a végzettségénél fogva értett a fakitermeléshez. Ezért a lágerparancsnokság vezetőnek nevezte ki. Ám ez az ember csúnyán visszaélt a ráruházott hatalommal, űzte, hajtotta a kitelepítetteket. Számtalan esetben az elvégzett munkájuk egy részét a saját családtagjainak írta fel, olyanoknak, akik meg sem jelentek a munkahelyen.

Életre szóló szövetségek

Azok alatt a keserves évek alatt azért történtek szép dolgok is: Barbara, Tereza és Michael is ott találta meg a szerelmet. Mind a hárman olyan embert választottak, akit még otthonról, gyerekkorukból ismertek. Nem voltak színes, táncos mulatságok, összesen egy harmonika – amin Michael játszott – egy gitár, és egy gramofon néhány lemezzel. De ez is elég volt, hogy ha felcsendült a muzsika a fiatalok összejöjjenek egy kis táncolásra. Az esküvők sem voltak külön nagy ünnepségek, 40 kilométert utaztak a falusi hivatalba, ott a pár két tanú előtt kijelentette, hogy mostantól ők házasok. Pecsét, aláírás. Terezáék több mint húsz évvel később, Németországban vásároltak maguknak gyűrűt, ekkor lett csak lehetőségük, hogy pap előtt is elmondhassák: igen, ők egy életre egymást választották.

Az évek múlásával azért nekik is kezdett javulni a helyzetük. Ahogy felnőttek, beleszoktak az ottani életbe, családot alapítottak, gyerekek születtek. Már kezdték keresni, hogy hogyan fognak ott boldogulni, mikor 1956-ban egyszer csak papírokat hoztak nekik, amikben az állt, hogy most már szabadok. Ám oda, ahonnan elhozták őket, soha többé nem mehettek, s ugyancsak tilos volt határ közelébe vagy kikötővárosba költözniük.  Valahogy eljutottak Moldováig, ahol még majdnem mindenki együtt volt. Aztán később, ahogy már tovább költözhettek, mindenki elindult a maga útján.

Michael és a felesége először Magyarországra költöztek, mert Michael szülei itt éltek. De a feleség nem volt boldog, mert nem beszélt jól magyarul, a barátai, rokonai mind messze éltek tőlük. Három gyereket neveltek föl itt, míg végül idős korukban mégiscsak továbbköltöztek Németországba. Michael azt mondta: hétszer kezdték újra az életüket, többé már nem költöznek sehová. De amíg még mozdulni tud, szeretne egyszer ellátogatni Bártházára, megnézni, hol kezdődött minden.

Tereza és férje három kisgyerekkel költözött Szibériából először Moldáviába, onnét Németországba. Az ő és a családja életében állandó kapaszkodót jelentett a hitük. Hogyan is lehettek volna enélkül képesek arra, hogy a három pici gyerekkel Szibériából útnak induljanak új életet kezdeni. Azt mondták: körbeutazták a világot. Szibériáig ingyen volt az út, de hazafelé már ki kellett fizetni a vonatjegyet…

Barbaráék harminc évig éltek Németországban, mégis, az asszony ma is Munkácsot, Bártházát tartja az otthonának. Hiába sodorta az élet olyan messzire, a szíve mindig itt volt otthon. Veronika lányuk végül egy bártházi fiút választott párjának. Eugen, Barbara férje kicsit másképp érez. Neki Tyumenhez erős a kötödése. Ott nőtt föl, ott volt fiatal. Bár a régi láger helyén ma már újra csak erdő van, mégis szívesen megnézné újra, hol is teltek azok a fájdalmas, és hosszú évek. Az otthona inkább Németországban van, mert soha máshol nem élt ilyen hosszú ideig…

Forrás: Hontalanul / Rendezte: Magyar Ágnes-Racskó Róbert, Kunt Ernő Képíróműhely, 2005/
https://www.youtube.com/watch?v=TCOq8mh952U
Nyitókép: http://efolyoirat.oszk.hu