Akiket vártak, és akiket nem – Bakonyi fiúk az ellenség kezén 3. rész

Jakab Gyula később a tábori konyhán lett főszakács. Hamar nyilvánvaló lett számára, hogy ha meg akarja tartani kiváltságos helyét, – amivel az ott lévő többi magyaron is segíteni tudott – akkor néhány emberrel nagyon jóba kell lennie. A rablók néhány fontosabbjával, az orvossal, különböző műhelyek vezetőivel. A napi 11 deka dara fejadagot úgy kellett osztania, hogy az extra adagok is meglegyenek, a különös elbánásban részesülők is jól lakjanak – és mindenkinek jusson.

A fejadagok kiszámolása érdekes módon zajlott. A norma elvileg 100 százalékot ért: ez csak naponta 65 deka kenyeret és egy adag korpa levest – kb. 2dl híg levet – ért. A magyar fiúk keményen odatették magukat: 1 kiló 5 deka kenyeret dolgoztak össze és 3 adag korpa levest. Ez persze nem tetszett az orosz foglyoknak, mert ettől lassan a norma is emelkedni kezdett. Ezért aztán a magyarok megkapták a „durak” – fordítsuk a nyomdafestéket leginkább elbíró „hülye” kifejezéssel! – melléknevet. Más elszámolásban úgy gondolták, hogy aki többet teljesít a 100 százaléknál annak több időt számoltak el: a 120 százalék 3 napot ért a büntetésből. Ez persze nem jelentette, azt, hogy bárki is tudhatta, hogy mikor fog haza jutni…

Néhányan megpróbáltak megszökni. De annak, aki nem beszélte tökéletesen a nyelvet, nem tanult meg különböző túlélési technikákat nem volt esélye. Kintről senki nem mert segítséget adni, mert a lágerek körül lakó emberek külön jutalmat kaptak azért, ha az esetleges szökevényeket feldobták a hatóságoknak. Volt egy német hadnagy, aki mégis neki vágott. Ezer kilométer távolságból, több heti távollét után hozták vissza, teljesen lerongyolódva, jártányi erő nélkül. A láger parancsnok kéz és lábbilincsben hetekre kiköttette a láger udvarra, a feje fölé táblát tettek, és ráírták: ez lesz azzal, aki szökni próbál.

Hazatérés

Sztálin halála után kezdték először rebesgetni a tábor lakói, hogy most már amnesztia lesz, haza fognak menni. Először a politikaiak, majd utána a köztörvényesek is. Nem nagyon bíztak ebben a fiúk, másféle hírek jöttek. A láger bennfentesei azt mondták, Rákosi nem akarta visszakapni a kint lévő magyarokat, nem akart fasisztákat Magyarországra. Azt a megállapodást erőltette, hogy ne kelljen jóvátételt fizetni, inkább a sok elhurcolt fasiszta legyen a csere alap.

Az egyik reggeli névsorolvasáskor a fiúknak az összes holmijukat össze kellett szedniük, mert azt mondták, most már haza mehetnek. De azért még így is hónapokat vártak az indulásra.

Mikor Csapnál leszálltak a vonatról, hogy átrakják őket a magyar vagonokba, az kirendelt magyar őrök közül az egyik – ezeket az őröket külön válogatták erre a feladatra, csak megbízható „jó kommunisták” lehettek – kivett egy fiatalabb fiút az elítéltek közül, hogy megkérdezze, mit követett el. A fiú elmondta: levente volt. Az őr felháborodott: „Hazudik! Ilyenért nem vittek el senkit!” A beszélgetésre mások is felfigyeltek, és a két ember körül egyre több lett az érdeklődő. Az őr szavaira aztán az elítéltek egyre-másra kezdték mesélni saját „bűneiket”: az egyik vasutas volt, a rabszállító vonat kerekeit ellenőrizte mikor az egyik orosz katona csak megfogta a gallérját, meg az övét és föltette a vagonba a többi elítélt közé. Egy másik embert a mezőről vitték el. Búzát kaszált mikor az ott elhaladó foglyok sora mellől az orosz tiszt kilépett, elvette tőle a kaszát, eldobta, őt meg belökdöste a sorba. A megbízható, kommunista őrség egy darabig hallgatta a történeteket, és nagyon megcsendesedtek. Végül átkísérték őket a másik szerelvényhez és rájuk zárták az ajtót.

Budapesten a vonat a Keleti-pályaudvarra érkezett, át kellett villamosozni a Délibe, hogy másik vonatra szállhassanak. A villamoson a kalauznő jegyeket kért tőlük. A fiúk a nyílt parancsot mutatták, hiszen más papírjuk akkor nem volt. A kalauznőnek gyanús lett, hogy olyan egyformán vannak öltözve, rá is kérdezett, hogy honnan jönnek. A válasz: fogságból. A Szovjetből.

A kalauznő összecsapta a kezét, és hirtelen három nevet is mondott: az öccsét, a sógorát, meg annak a testvérét. Kérdezte, nem ismerik-e őket, mert még azok sem jöttek haza pedig már 5 éve elvitték őket.

Új életet kell kezdeni

A hazaérkezés nem volt könnyű. Új életet kellett kezdeni. Semmijük nem volt, az itthon maradtak öltöztették föl őket. A Kovács fiúk édesanyja a nővérével együtt próbálta a meglévő kicsi földet művelni, de nem értettek hozzá, így évre év, csak az adóság halmozódott. A fiúknak először azért kellett dolgoznia, hogy tehermentesítsék a földet. Aztán azt is elvették. Végül bányába kaptak, munkát, de még évekig csak szoros ellenőrzés mellett dolgozhattak. Heti rendszerességgel kellett önéletrajzot leadniuk.

Jakab Gyulát –11 év után – nagy szomorúság várta itthon. Míg az első időkben –mikor már lehetett levelet küldeni – szépen jöttek a levelek, a végén a felesége már nem írt. Mire hazaért, az asszony már megkezdte a holttá nyilvánítási procedúrát, egy másik falubeli férfival élt. Gyula megpróbált a lelkére beszélni, de az asszony már nem akarta újra kezdeni a közös életet. Gyula csak évekkel később nősült meg újra, egy szem kislánya született.

Mikor az édesapjuk elmaradt a háborúban, a Kovács testvérek édesanyja nagyon megharagudott Istenre. Azt mondta, ennél rosszabbat nem tehetett volna velük. Kálmán odakint megtapasztalta, van még rosszabb is: a lágerben éhezve, napi 12 órát dolgozva, családjuktól távol, magányosan a túlélésért harcolni. Mire Kálmán hazakerült békét kötött Istennel, és különösen nagy ajándékként élte meg édesanyja itthoni megtérését.

Soha senkinek nem beszélt a kiállt szenvedésekről. Attól félt, ha gyerekei megtudják mi történt vele, előfordulhat, hogy az iskolában beleírják a fogalmazásba. Akkor még itthon is gondja lesz belőle.

A két Kovács fiú a 80-as évek végén mélyen hívő keresztényként, családos emberként elfogadta, amit a sors rájuk mért, azért az interjúk készítésekor csak nagyon nehezen kezdetek beszélni. A félelem a rendszer kiszámíthatatlanságától társukká szegődött egy életre.

Forrás: Málenkij Robot I-II. (Dialóg Filmstúdió, Bacsó Péter filmje)

Értelmetlen véráldozatok emlékezete (http://www.honvedelem.hu/cikk/18378)