Amikor a lehetetlen lehetségessé válik – avagy az elmaradt szívműtét

Hat hónapja vártuk már harmadik fiunk születését, amikor az egyik rutinvizsgálat során kiderült, hogy a szívével valami nincs rendben. Meg az is, hogy ez a fajta kór gyakran a Down-szindróma kísérője. A következő hetekben hétmérföldes léptekkel gyalogoltunk a Hitformáló-hegység szurdokain és hágóin át, ahova Isten elvezetett minket… Aztán amikor eljött az ideje, csodákkal övezett ösvényen megérkezett Illés.

A földi otthonával való ismerkedést az intenzív osztályon kezdte, de meglepő módon a betegsége tünetei nem nagyon jelentkeztek. Ott volt, azonban csak a műszerek látták. Vajon a sok imádság miatt, amely már a születése előtt körülvette? (Istenem, mennyien könyörögtek érte hűségesen…!) Nem sokat kérdeztünk, inkább csak hálásak voltunk ezért. Örömmel mentünk haza a kórházból, na meg azzal, hogy majd két-három évesen meg kell műteni. Ó, milyen távolinak tűnt ez akkor! Főleg hogy szinte semmi sem emlékeztetett minket rá.

Őszintén szólva inkább mi hordoztuk betegsége jegyeit – például azzal, hogy a testvéreivel ellentétben őt mindig kivettem az ágyikójából, ha csak egy kicsit is határozottabban sírdogált, mondván, „nehogy megártson szegénynek”. Sőt egy időben egész éjszakákat töltött az egyetlen helyen, ahol biztonságban érezte magát – vagyis énrajtam. Egyébként nem úgy élt, mint aki szívbeteg, sőt határozottan követte a bátyjai által már megkezdett trendet: a hetenkénti látogatást a második otthonunkká vált baleseti ügyeleten vagy extra kalandként a szirénázó rendőrrel való kórházba vonulást… Érthető, hogy szinte nem is gondoltunk arra a napra.

Mégis eljött. Emlékszem, már csak három nap volt a műtétig. A helyünk már elő volt készítve, végigjártuk a helyszíneket, az orvossal mindent megbeszéltünk. A barátaink is buzgón imádkoztak az operáció sikerességéért. Bár megbíztunk kirendelt orvosunkban, mégis egy utolsó kontrollvizsgálatot kértünk egy másik ismert egyetem független professzorától, hogy többszörös biztonsággal legyen a kezünkben a pontos diagnózis és a műtéti javallat… Ezzel a vizsgálattal azonban váratlanul minden a feje tetejére állt.

Ott álltunk a professzor előtt, és megadással vártuk az operáció szükségességének megerősítését. Ekkor higgadtan közölte velünk, hogy az a bizonyos rendellenesség, amelyet műteni kellene, az orvostudomány szerint lehetséges fejlődési menetnek fittyet hányva a születés óta jelentéktelenné zsugorodott, így nem javasolja a beavatkozást.

Teljes döbbenet. Micsoda?! Hiszen holnapután műtik! Vagy akkor mégsem? Most akkor mi is van? Ki fogja ezt eldönteni? „Hát, Önök, a szülők” – hangzott a válasz. „Nem, ez lehetetlen!” – gondoltuk akkor. Még kapkodva futottunk néhány kört, hátha szakorvos ismerősünk vagy bölcsebb, idős barátaink megteszik helyettünk, de hamar világos lett: ez most egyedül a mi döntésünk. Beláthatatlan kockázat mindkét lehetőségben. Micsoda éjszaka – a hit, bizalom, aggodalom és békesség hullámai visznek megint az ismerős hegységrendszerbe… Kapaszkodunk Istenbe, miközben kicsinységünket és tehetetlenségünket addig nem tapasztalt mértékben éljük át. „Uram, hogy tudnánk ezt mi eldönteni, ha még az orvosok se tudják? Lehetetlent kérnek, csinálj valamit!”

És ő szép lassan elvezetett bennünket a kétségbeesett kiáltástól a benne való megnyugvásig. Hiszen ő most is ugyanaz. Nem hagyott el, nem alszik, nem máshova néz… Addigra az éjszakából is kevés maradt. Kora reggel izgatottan a műtét helyszínére siettünk. A folyosón megállítottuk az orvosunkat, rendkívüli és azonnali konzultációt kérve, hogy lemondjuk a beavatkozást. Ránk csodálkozott: „Hát nem kapták meg?” „Mit?” – kérdeztük döbbenten. „Az üzenetünket, hogy Illés műtétje elmarad egy sürgősebb eset miatt.” És ekkor, ebben a szempillantásban megérkezett a telefonomra a kórháztól a rövid SMS. Csak apró dísz a mi Urunk művén, hogy ez a jelenet egy térerő nélküli helyiségben zajlott, a megfelelő drámai pillanatra időzítve…

Miért nem este érkezett meg? Hiszen még előző nap elküldték! Hogy azt a felejthetetlen éjszakai küzdelmet és az ő szeretetből fogant válaszát örökre emlékezetünkbe vésse. Igen, bárcsak soha ne felejtenénk el a csodákat! Hát ezt most leírom, hogy megmaradjon.

Végjáték

Az elmaradt műtét és az ellenjavallat hatására teljes körű vizsgálatot rendeltek el. Amikor hosszas szakmai viták után kardiológusunk megerősítette, hogy valóban, magától megszűnt a rendellenesség legszembetűnőbb része, emlékeztettük rá, hogy három éve azt mondta, erre nincs esély. Meg hogy akkor mi azt válaszoltuk: nem baj, mi hiszünk a csodákban. Hát, most itt van. Szeretett orvosunk, aki annak idején csak mosolygott gyerekes hitünkön, rövid hallgatás után csupán annyit tudott mondani: „Igen, ez tényleg csoda volt.”

(A cikk megjelent a Family magazin 2013/3. számában.)

Illusztrációs fotó: családháló.hu – Ancsin Gábor