Amikor a lehetetlen lehetségesnek tűnt – Edith Laurer története

„Minden olyan ártatlanul kezdődött 1956. október 23-án. Gyönyörű napsütéses idő volt. 14 éves tanuló voltam a budapesti József Attila Gimnáziumban, ahol aznap sokszor lehetett hallani a suttogva kiejtett tiltott szót: „tüntetés”. Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy együtt vonulunk az utcán az egyetemistákkal, akik a poznani munkások sztrájkját éltették.

Mielőtt a nap véget ért volna, olyan dolgokat éltem át, amelyekről nem is álmodtam. A tömegben sodródtam Budáról Pestre, felmásztam a Parlament egyik kőoroszlánjára, és sok tízezer másik magyar emberrel együtt kiabáltam. Soha úgy tömeg nem szavalta hazafias verseit, soha úgy nép nem követelte a szabadságot, vagy énekelte a Himnuszt oly módon, ahogy mi tettük aznap éjjel.

Bár biztos vagyok benne, hogy a forradalom kitörését követő napokban sokszor féltem, amire leginkább emlékszem, az mégis a folyamatos izgatottság és remény, hogy egy új élet, vagy a szabadság valóra válhat. Amikor a politikai elítélteket, köztük Mindszenty bíborost kiszabadították, azt éreztük, hogy az igazság győzedelmeskedik. Noha október 29-én már egyre több helyről hallottuk, hogy a szovjetek egészen biztosan nem fogják tétlenül nézni, ami nálunk történik, a legtöbbünk szilárdan hitt benne, hogy a Nyugat, az a távoli, varázslatosan jótevő erő nem fogja cserbenhagyni Magyarországot, és a segítségünkre siet, ha szükségünk van rá…

És emlékszem a reménytelenség összeroppantó érzésére, amikor november 4-én sok ezer szovjet tank és katona érkezett, hogy elpusztítsák mindazt, ami pár nappal korábban még egy megvalósítható álomnak tűnt. De október 23. és november 4. között olyan sok felejthetetlen dolog történt!

Amikor hazaértem a 23-i tüntetésről, nem kaptam szidást a szüleimtől, amiért olyan későn érkeztem meg. Ők éppen a Szabad Európa Rádiót hallgatták, próbálva minden egyes szót kivenni a kormány szokásos vételzavarása közepette. Arról csal reggel értesültünk, hogy a gyűlölt ÁVH belelőtt a tüntető tömegbe, amikor az a Parlamenttől a Magyar Rádió épülethez vonult. Így vált a spontán, békés demonstrációnak induló megmozdulás véres forradalommá az éjjel.

Az október 23-át követő napok repülni látszottak. Sokat lehetett hallani arról, milyen erőszakos konfrontálódásokra került sor a szabadságharcosok és a politikai rendőrség, valamint a szovjet katonák között. Néhány napon belül a magyar hadsereg katonái és tisztjei tömegével kezdtek átállni a forradalmárok oldalára.

(…)

Harmadik emeleti lakásunk a Móricz Zsigmond körtérre nézett, amely közlekedési csomópont volt a buszok és a villamosok számára. Az ablakunkból jól láttuk, ahogy a kommunista szimbólumokat eltávolítják, s ahogy egyre több olyan magyar zászló kerül az erkélyekre és a házak homlokzatára, amelyekből kitépték a kommunista címert.

Edith Laurer ma

(…)

Reggelenként apánk elment dolgozni a Magyar Nemzeti Bank Forradalmi Bizottságába. Miután anyánk megígértette velünk, hogy otthon maradunk és vigyázunk magunkra, lement a körtéri gyógyszertárba, a munkahelyére. Ő került a legközelebbi  kapcsolatba a forradalmárokkal, akik gyakran mentek be a patikába alkoholt, vattát és üveget vásárolni a Molotov-koktélokhoz. Később sokukat vitték be sebesülten a gyógyszertárba, és fektették le a pult mögé, míg társaik visszatértek a körtéren folyó harcba.

(…)

November elsején, Mindenszentek napján fekete ruhába öltözött nők vonultak néma csendben végig Budapesten, emlékezve elesett fiaikra és férjeikre. Azon az estén a Móricz Zsigmond körtér, csakúgy mint az egész város, fürdött a sokszázezer kicsi gyertya fényében. Így emlékeztünk halottainkra.

November közepére, noha néhány kisebb ellenállócsoport még tartotta magát mind a fővárosban, mind vidéken, lassan mindenki kénytelen volt belátni, hogy a forradalom bukása elkerülhetetlen. Amikor a katonai ellenállás lehetetlenné vált, a magyarok sztrájkot hirdettek szerte az országban. Ám a letartóztatások azonnal megkezdődtek. Az új kommunista kormány gyorsan megszilárdította hatalmát és a családok, a miénket is beleértve fontolgatni kezdték a Nyugatra emigrálás lehetőségét.  Gyorsan történt minden. A családtagok sietősen búcsút mondtak egymásnak. Vonakodva bár, de az én szüleim is úgy döntöttek, hogy elhagyjuk Magyarországot, remélve, hogy testvéremnek és nekem jobb lehetőségeket tudnak kint biztosítani, hiszen, mint politikailag nemkívánatos elemeknek, esélyünk sem volt felvételizni. Tervünket titokban tartottuk, elbúcsúztunk szeretett nagyszüleinktől és leendő sógorom és egy jóbarát segítségével november 22-én apám és én elhagytuk az országot. Anyám és húgom jóval nehezebb körülmények között egy héttel később követtek minket

(…)

A bécsi új átmeneti otthonunk, amelyet apám egy régi barátja bocsájtott rendelkezésünkre, teljesen lenyűgözött. Hirtelen óriási luxus vett körül. Bármikor ehettem narancsot vagy banánt, ami otthon elérhetetlen volt. Egyenruhás szobalány szolgálta fel a forró csokit az ágyamban, és elvittek egy igazi bevásárlóközpontba is, ahol kiválasztottam egy gyönyörű „felnőtt” szoknyát magamnak. De a legjobb az volt, hogy elmentünk moziba és megnéztük a kedvenc történetemet, az Elfújta a szél-t. Noha németül volt, nem volt szükségem rá, hogy fordítsák nekem, mert legjobb barátnőm, Márta nagymamája, Lola néni fordította a könyvet magyarra, és én minden fontos jelenetet kívülről tudtam.

A családunknak hamarosan döntenie kellett arról, hol akar élni. Dél-Afrikából és az Egyesült Államokból egyaránt kaptunk meghívást távoli rokonainktól. Apám inkább Afrikába ment volna, de mi hárman leszavaztuk őt. Miután egy-egy hetet töltöttünk osztrák és német menekülttáborokban, átrepültük az óceánt egy katonai repülőgépen. Először New Jersey-be mentünk Cape Kilmerbe. Ottani rokonaink, Kovács Ferenc és Kati hamar értünk jöttek és elvittek magukhoz silver springi otthonukba Marylandben, épp időben ahhoz, hogy megnézhessük Eisenhower elnök második beiktatását.. Emlékszem, azon tűnődtem, hogy miért nem segített ez a kedvesnek kinéző férfi a magyar forradalmároknak.

Marylandben fejeztem be a középiskolát és itt jártam egyetemre is. Férjhez mentem, és először 1970-ben látogattunk haza Magyarországra, ahol lányaink, Kriszta és Andrea végre megismerhették dédnagyszüleiket. Ezután sokszor jártunk haza, s testvéremmel és férjével még Erdélybe is tettünk néhány kissé félelmetes látogatást. Az 1980-as években elkezdtük támogatni a Magyar Emberi Jogok Alapítványának munkáját. 1990-ben, a kommunizmus megszűnése után én voltam az egyik alapítója és első elnöke a Magyar Amerikai Koalíciónak 1993-ban visszakaptam magyar állampolgárságomat Azóta sokat jártam Magyarországon és a környező országokban, ahol élnek magyarok., hogy különböző koalíciós projekteken dolgozzunk.

Mit jelent mindez? Nagyon sok évembe telt, mire rájöttem, mennyire jelentős és életemet meghatározó élmény volt az 1956-os forradalom. Az ideálok, a bátorság, az áldozat, amelyet a magyarok önként meghoztak, hogy kivívják szabadságukat elindított egy folyamatot, ami aztán Prágában és Lengyelországban folytatódott, és a berlini fal lebontásakor kulminálódott. De meg kell emlékezni róla, hogy hatvan évvel ezelőtt a magyar forradalmárok voltak azok, akik először áldozták fel életüket, hogy megmutassák a világnak a kommunizmus igazi, rettenetes arcát. A kiváltság, hogy átélhettük azokat a felejthetetlen napokat, arra isnpirált minket, hogy soha ne feledjük el megértetni gyermekeinkkel, mit jelentett 1956-ban a szabadság szó, és mit kell tennünk ma, hogy biztosak lehessünk abban, hogy minden magyar embernek joga van a szabad, produktív és kielégítő élethez.

Forrás: Hungarian Review