Amikor megfordult velem a világ II.

Múltkori cikkünkben megismertük Adél igaz történetét. De miért is volt Ő furcsa kislány? És miért kell erre odafigyelni? Van kiút!

Ez egy hülyeség – de azért elmegyek vele a vizsgálatra

Amikor decemberben tornacipőben jött haza az iskolából, nagyon dühös lettem.
–    Hol a bakancsod? Múlt héten vettük, és ráadásul az volt az utolsó pár, tudod milyen nehéz ennyi pénzért ilyen jó cipőt találni!”
–    Nem tudom anya.
–    Mi az, hogy nem tudod?
–    Nem emlékszem.
–    Idefigyelj, a londoni óra is az iskolába maradt, amit Tanti hozott. Soha nem került meg.
–    Igen, tudom.
–    Menjünk vissza, keressük meg a bakancsot legalább!
–    Hol volt az utolsó órátok? Az torna volt? Nem? Akkor mikor vetted át a cipőd?
–    Nem tudom… – és kipirult.

Majdnem sírt.
Ekkor felébredtem, és elengedtem az órát, elengedtem a bakancsot, és megláttam Őt magát. Rosszul volt.
Minden támpont nélkül maradtam ezekkel a helyzetekkel, amik újra és újra jöttek. Emlékeztettem magam arra, hogy most halt meg a nagyija, és közeledik a pubertáskor.
Másnap nem jött haza az iskolából. Másfél, két óra múlva utána indultam volna, amikor is előkerült. Erre nem tudok jobb szót – csapzottan, és úgy, mint akinek kapása sincs, hogy mi történt.

–    Hol voltál?
–    Elmentem Edittel a házukba.
–    És?
–    És…letettük a két zárt lakótelepi ajtó közé a táskánkat. És lementünk a pincébe, hogy üvegeket keressünk, mert Edit azt mondta, pénzre van szüksége, és keressünk neki. De nem volt nehéz, mert volt ott egy bácsi, aki segített nekünk.
–    Mi van? Miről beszélsz? Otthagytad a táskád, amiben benne volt ráadásul a tankönyvpénz az összes irattal? És…egyáltalán. Miért mentél el Edittel? Tudod, milyen hatással van rád, te szoktad mondani, hogy anya, igaz, hogy ötös tanuló, de veszélyes egy csaj, félek tőle.

És akkor arra gondoltam, hogy túlzás, vagy nem – hiába ötödikes, minden nap le kell mennem elé az iskolába. Most erre nincs más lépés. Adél világossá tette, hogy rosszul érezte magát az üvegvisszaváltós szituációban, amiben ráadásul Edit dolgoztatta, és övé lett a pénz is…
Akkoriban a kis Medve öccsével is tanácstalanságba futottunk. Elindultunk feltérképezni a vele kapcsolatos teendőket, és rájöttünk, Adélt is elvisszük ahhoz a szakemberhez, lehet, hasonlít a testvérére.

Hát igen – életünk meghatározó pontja lett, hogy Zsuzsa, a szakember ezt mondta:
Most mondok neked valamit. Arra kérlek, ne ijedj meg. Amiket elmondtál, egyfajta gyerekepilepsziára utaló dolgok. Menj el ehhez az orvoshoz, egyáltalán nem biztos ez, de érdemes kontrollálni.

Hm.

És akkor jött a címadó érzésem. Ez hülyeség – de azért elmegyek vele a vizsgálatra…
És elmentünk. Első alkalommal ráragasztották a lányom hosszú hajára a diódákat.
Másfél óra múlva azt mondta a doktornő: a lánya epilepsziás.

És akkor megfordult velem a világ. Ez egy olyan érzés, amit nem gyakran érez az ember. Űrlény leszel, akinek azonban valahogy haza kell navigálnia az űrhajót – ami az én esetemben egy öreg Opel volt.

Hazamentünk, és azt mondtam a férjemnek: „Kapaszkodj meg! Adél epilepsziás.”
És rám tört az önvád, hogy indulatos voltam vele, hogy… hogy… nem is tehetett róla…

Hogy folytassam innen?

Hogy folytassam innen az írást? Hogy folytassam innen az életem? Sehogy. Forgott, forgott.
Együtt ültünk le Istvánnal. Nem tudom, meddig beszélgettünk. Döntéseket kellett hoznunk.
Három nap múlva feladtam a munkám, és beleugrottunk az egzisztenciális semmibe, és a hitbeli mindenbe… Nem tudtam ott folytatni az életem, ahol abbahagytam.

Máshogy folytattam, máshogy folytattuk. A kipirulásai, a könnybe lábadt szemei, a nem tudom, emlékkép nélküli élményei hátterében – az epilepszia állt.
A doktornő, akihez kerültünk saját lányaként foglalkozott vele.  

Adél ma önállóan él, 24 éves. Szakmát tanult, mert az iskolai teljesítménye háttérbe szorult az egészségéhez képest. Soha nem gondoltam volna, hogy ez hatalmas előnnyé válhat az életében. Öt évvel az első érettségi után emelt szinten újra érettségizett. Első szakmájából pénzt keres, és most egyetemre jár, mert perspektivikusan nem tud sokáig fizikai munkát végezni.
Nemrég részt vett a Magyar Tudományos Akadémia rendezvényén, ahol az epilepszia társadalmi elfogadottsága volt a téma. Jelen voltak szakemberek, újságírók és tíz hostess, akik közül 5 beteg volt, 5 egészséges. Az egyikük Adél volt… Megkérték az újságírókat, hogy jól nézzék meg őket, és válasszák ki, melyikük beteg.
Nem sikerült… Ez már nem az én saját élményem, hanem a lányomé, aki nagyon felvillanyozva jött haza!