Amikor rossz hírt kell közölni – az első levél

És mégis írni kell! El kell mondani, le kell írni, amit el kell mondani és le kell írni. Közölni kell a rossz hírt, közölni kell, ha van, és ha nincs remény.

Egy vállalkozás és célpontja a MAS

1918 áprilisában hajmeresztő vállalkozásra indult egy önkéntes csapat – ahogy akkor nevezték: egy partraszálló különítmény. 55 főnyi legénység 5 kadét Veith József sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt elindult, hogy kézre kerítsen néhányat az olaszok új csodafegyveréből. Egy fegyvert, ami alapvetően egészen új irányt szabott a tengeri háború menetének, és önmagában létezésével fenyegette a Monarchia flottájának felszíni műveleteit.

Ez a fegyver nem volt más, mint egy nagyobb – olykor páncélozott – motorcsónak, amelyről általában 2 torpedót lehetett indítani. Gyors volt, mint a veszedelem, és meglehetősen kis célpontot mutatott a tengeren. (MAS néven emlegették az olaszok, amit általában a Motoscafo Armato Silurante – torpedóval fegyverzett motorcsónak – kifejezésre szoktak visszavezetni. Ennél azonban az eredeti rövidítés bonyolultabb volt: motorbarca armata SVAN – a SVAN /a Velencei Tengeri Automobil Társaság/ felfegyverzett motorbárkája).

Ezek a holmik éjszakai rajtaütéseikkel már addig is súlyos károkat okoztak. Egy efféle csónak 1917. december 9-ről 10-re virradó éjjel például a trieszti öböl kellős közepén kapta el a Wien csatahajót, ami a találatok nyomán 5 perc alatt el is süllyedt 46 embert rántva magával a hullámsírba. A legsúlyosabb csapást azonban a Monarchia flottájának büszkesége a Szent István csatahajó szenvedi majd el – történetünkhöz képest néhány hónappal később.

Ezen az archív felvételen láthatjuk a MAS-t akcióban és a Szent István csatahajó rettenetes süllyedését.

A bátrak és a szerencse

A vállalkozást gondosan előkészítették. Ancona kikötőjét a légi felderítők április 2-án lefényképezték: a MAS-ok a helyükön voltak. Nagyobb katonai erő nem mutatkozott a kikötőben.

Indulhatott az akció: a tengerészgyalogos különítmény április 3-ról 4-re virradó éjjel annak rendje és módja szerint partra is szállt. Az éjszakát és a következő napot egy majorban pihenéssel töltötték. Ezután zárt rendben – mintha egy olasz alakulat volnának – elindultak a kikötő felé, hogy a csónakokat kézre kerítsék és annak rendje és módja szerint távozzanak. Szembe találkoztak egy olasz járőrrel, akik nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget másmilyen egyenruhájuknak: angoloknak nézték őket. (Akkoriban még a kommandósok is szigorúan betartották a genfi egyezmény egyenruhára vonatkozó részét. Akit nem a saját egyenruhájában vagy civilben fogtak el, azokra nem vonatkoztak az egyezmény hadifoglyokról szóló részei, s általában a helyszínen kivégezték őket.) Így a mieink egy kisebb séta után elérték a kikötőt.

A gondok itt kezdődtek: két pénzügyőr – akik már láttak cs. m. kir. egyenruhát – felismerte és megpróbálta feltartóztatni őket. Pofonok csattantak, lövések dördültek, a kikötőt rövid úton fellármázták, s a kikötőőrség segítséget kért. A kialakuló és egyre inkább eldurvuló harcban egy tengerész elesett.

Most kellett csónakba ugrani és távozni: ám a MAS-ok nem voltak sehol. Az olaszok – teljesen véletlenül! – előző éjszaka átcsoportosították őket. A kikötőben egyetlen egyet hagytak hátra – azt is szétszerelve.

A különítmény parancsnoka átlátta a helyzetet: vége a dalnak. Nem vitte az embereit vágóhídra: megadta magát. A bátran és erős lélekkel megkísértett vállalkozást nem kísérte a hadiszerencse.

Az első levél

A flottaparancsnok nagyra tartotta a vállalkozást, becsülte a benne résztvevőket. Talált arra időt és módot, hogy személyesen írjon a vállalkozásban részt vett sorhajóhadnagy és valamennyi kadét hozzátartozójának.

Mit lehet írni a hozzátartozóknak? Mit lehet írni a hozzátartozóknak, akik nem nagyon érthetik meg azt, amin a szeretett férfi, az apa, a fiú katonaként átmegy? Mit lehet írni, amikor flottaparancsnokként életveszélyes vállalkozásokba kell küldeni embereket mások életének védelmében, a csaták és végső soron a háború megnyerésének érdekében?

És mégis írni kell! El kell mondani, le kell írni, amit el kell mondani és le kell írni. Közölni kell a rossz hírt, közölni kell, ha van, és ha nincs remény. Küldhetnének egyen értesítést a nevek helyét kipontozva, csak a tényekre szorítkozva… A sereg és a flotta azonban közösség, ahol az elöljáró felelős a beosztottaiért. Egy parancsnok a tisztjeiért, a tiszt a legénységéért.

A cs. m. kir flotta parancsnoka ezidőtájt nagybányai Horthy Miklós – ekkoriban még „csak” sikeres harctéri parancsnok, az adriai harcok, különösen az Otrantói csaták hőse, aki személyes példájával a legmelegebb helyzetekben is megmutatta, hogy megteszi mindazt, amire embereit utasítja. Az egyik kadét szüleihez írt sorai fennmaradtak. Ő így oldotta meg a levélírás embert próbáló feladványát:

A flottaparancsnoktól, 1918. május 8-án.

Tisztelt Nagyságod!

Rövid olasz újsághír szerint, az április 4-én, az olasz partokon bevetett expedíciós tengerészkülönítményt egy olasz járőr feltartóztatta, s a különítmény tagjai később fogolytáborba kerültek. Összecsapásról az újság nem ad hírt. Ennek alapján állítható, hogy fia sértetlenül került fogolytáborba. Örömmel tölt el, hogy ezt a megnyugtató hírt közölhetem Nagyságoddal. Engedje meg Nagyságod, hogy egyúttal elmondjam, hogy úgy én, mint az egész flotta büszke bátor bajtársára, aki önként jelentkezett erre a vállalkozásra (…)

Tiszteletteljes üdvözletem kifejezésével

Horthy

Azt már talán sosem tudjuk meg, hogy az önkéntesek szülei miként olvasták ezeket a sorokat. Reményt vagy kétséget ébresztett bennük? Fájdalmuk mellett büszkék voltak fiaikra?

A háború folyt tovább.

Felhasznált irodalom: Csonkaréti Károly: Horthy Miklós hajóhada

Fénykép: FORTEPAN – SALY NOÉMI