„Anya, de én nem is hánytam éjjel!”

„Neked HÁROM gyereked van?” Megközelítőleg százszor hallottam a kérdést, láttam az őszintén ledöbbent arcokat. A meglepettség nem a gyerekek számának, hanem egyedül annak szól, hogy szüleimnek és így genetikai állományomnak hála 35 évesként, 20-nak nézek ki…na jó, 25-nek.

„Igen” válaszolom, „Három van. Az egyik ikerpár.” „Na így már értem, úgy könnyű!” hangzik számtalanszor a válasz.

Hm. Na igen, ilyenkor mindig elmélázok, hogy tulajdonképpen mire utal az érdeklődő. Talán arra, hogy kettő egyszerre jött a világra és nem kellett háromszor szülnöm? Esetleg arra, hogy a másfél éves mellé rögtön két testvér is érkezett és milyen jól eljátszanak majd? Bevallom eddig nem fejtettem meg ennek a mondatnak a rejtélyét, de mindig annak tudatában búcsúzom ezektől az emberektől, hogy nekem könnyű.

Tulajdonképpen igazuk van. Nem panaszkodom. A férjem a társam, szívvel-lélekkel szeretem a munkám, egészségesek a gyerekeim. Ennek tudatában dőlök hátra az este békéjében és nyugalmában, amit úgy szeretek. Aztán egy pillanat törtrésze alatt valami megváltozik.

Legnagyobb lányom szobájából enyhe nyögdécselést és elhaló hangokat hallok: „Anya” suttogja…”Anya, szerintem hányni fogok!”

A gyorsaságot, amivel egy anya felpattanni képes az említett mondatok hallatán, szerintem egy mérőeszköz sem lenne képes kimutatni. „Kislányom azonnal jövök, csak még egy kicsit bírd ki, tartsd vissza… jövök” „Anya nem bí…….”

„Már itt vagyok (késve) „Nem baj kislányom, nincs semmi baj.

Ezzel párhuzamosan a szomszéd szobából apró léptek nesze hallatszódik, a kisebbik lányom zöldre vált arccal lép be a szobába. „Anyaaa rosszul vagyok, de visszatartom…”

Észrevettem, hogy a betegségben, a rosszullétben felerősödik az emberek természete. Előjön, hogy kinek, mekkora a fájdalomküszöbe, a fegyelmezettsége. Kisebbik lányom világbajnok. Ő fegyelmezetten elrohan a mellékhelyiségbe, vagy az ágya szélén ülve visszatartja a visszatarthatatlant… amíg csak bírja.

„Jól van lányok, minden a legnagyobb rendben, itt vagyok, segítek… Jobban vagytok?” kérdezem egy órával később, megszámlálhatatlan öklendezés után. A kezemben tartom a halántékukat és homlokukat – így tanította nagymamám-, ez megnyugtatja őket. Még szerencse, hogy két kezem van. Elszenderednek.

Talán vége a rohamnak. Én is óvatosan bebújok a férjem mellé az ágyba. „Minden rendben szívem?” suttogja, válaszra igazán nem vár, megsimogatja a kezem és átfordul a másik oldalra azzal a jóleső tudattal, hogy milyen ügyesen megoldottam a vészhelyzetet.

A fejemet csak óvatosan helyezem a párnára, mintha tudnám, hogy bármelyik pillanatban fel kell pattannom egy következő rosszullétre. Ilyenkor a perceket nem érzékelem. Lehet 5, 10, akár 30 perccel később, amikor kisfiam szobájából éktelen sírást és öklendezést hallok. Felpattanok, berohanok a szobájába. Nem tud beszélni, ömlik belőle az előző napi menü. A szó legszorosabb értelmében. Nem tudom megfogni sem, a fejét tartani, mert jobbra-balra veti magát és félálomban, sírva, hány.

Bennünk anyákban van valami megfoghatatlan őserő, amivel ezeket a legreménytelenebbnek tűnő helyzeteket felfogjuk és megoldjuk… vagy mégse? Most már szükségem van békésen alvó férjemre, így ellentmondást nem tűrő, de kedves hangon szólok neki a ház másik végéből, a vergődő gyerekkel a kezemben, hogy „Szívem MOST gyere segíteni, KÉRLEK.” Megérkezik, vetkőztet, mosdat. Közben én végignézek kisfiam szobáján – hajnali kettőt üt az óra- és áthúzok, leszedek, lemosok, fertőtlenítek, falat pucolok és szőnyeget viszek ki a garázsba „majd reggel elintézem” gondolattal.

5 perc alatt (!!!) kitakarítom a frissen fürdött fiam szobáját, tiszta ágynemű, új pizsama, (majdnem) tiszta fal. Egyébként is ideje volt egy kis takarításnak, siklik át a gondolat a fejem.

Kisfiam békésen elszenderedik, Férjem visszavonul kényelmes ágyunkba, én pedig a szennyest még gyorsan bedobom a mosógépbe, még eltűntetem a romokat, még mindenkihez odakészítek egy „edényt” a biztonság kedvéért, megsimogatom őket, betakargatom és leülök a folyosó közepére, ahová mindhármuk szoba ajtaja nyílik.

A fáradtságnak azon a szintjén vagyok, hogy nem tudok elaludni. Egy darabig hallgatózok, hogy kitől milyen hangok jönnek, majd amikor végleg lecsendesedett a ház, én is ledőlök.

Majd reggel, ami érzésre 1 perc múlva van, amikor közlöm kisfiammal, hogy nem megy ma oviba, mert hányt, kerekre nyílt szemmel rám néz, és azt mondja: „Anya, de én nem is hánytam éjjel!”