„Anya lettem, ez életem legszebb szerepe” – Szüléstörténet Katával

Állapotjelentés: Kinti gyerek: be akar menni a pocakba. Benti gyerek: ki akar jönni a pocakból. Anya: az élmény feldolgozása folyamatban… kérem, várjon…

Április 29. hétfő: szokásos módon indult a nap. Hajnali kelés, álmos összebújás, mesenézés a nagylánnyal, kóválygós kávéfőzés és annak elszürcsölése apával.

Majd kitör belőlem az őrmester, pattogok, sürgetek, dirigálok. Nincs több mese, öltözés, kakaóivás, fogmosás, fésülködés és indulás, mert megint nem értek be tornaórára… – harsogom több ezredszerre. A forgószél-csapat végre útnak indul, mindenki időben beér a megfelelő helyre, én pedig rámolhatom, takaríthatom el a reggeli romokat.

Kismamának jár a délelőtti alvás

Ezután jól megérdemelt sziesztámra eldőlök 11 körül. Mégiscsak kismama vagyok, immár az utolsó hétben,– szerintem – óriási pocakkal, így hát a délelőtti sorozatnézés megengedett.  Elnyom az álom, hagyom, ki tudja, meddig alhatok…

Fél egykor ébredek, ekkor alig érzékelhető, valami bizsergést, csikarásfélét érzek a hasamban, mindezt ötpercenként. Mi a manó? Ez még biztos nem AZ, hiszen az fáj… Egy óráig figyelgettem ezt a semmihez nem hasonlítható érzést, ami nem tágított, makacsul jelentkezett szabályos időközönként. Na jó, felhívom a szülésznőmet, megkérdem mi a csuda ez – szántam rá magam. Javaslat: figyeljem további egy órát, ha abbamarad, akkor csak jóslófájás, de ha nem, esetleg erősödik, sűrűsödik, akkor szülünk.

Szófogadó gyerek!

Hurrá!! Már repesve vártam ezt a pillanatot, és rettegtem attól, hogy nem fogom észrevenni, ha beindul a szülés, (első gyermekem ugyanis indított szülés volt) és különben is, hogy jutok be a kórházba, és Kincső hogy jut haza az oviból és a többi… Arra volt programozva a kisember, hogy április 28-ig bent kell maradnia, utána viszont bármikor megszülethet, csak úgy időzítsen, hogy apa is ráérjen. Hát kérem, ez egy szófogadó gyerek, remélem, eme jó tulajdonságához hű marad a későbbiekben is. Az időzítésével csak annyi probléma volt, hogy épp egyedül ücsörögtem otthon, apa vidéken húzta az igát, csak késő délutánra volt várható. Szüleim épp hozzám igyekeztek látogatóba, úgyhogy megsürgettem őket egy picikét: ha már úgy is jönnek, vigyenek is tovább a Klinikára legyenek szívesek, mert azt hiszem szülök.

De hol vannak a fájások?

Nagy izgalom, nagy öröm, persze az egész bandából én voltam a legnyugodtabb. Kincső hazajutását leszerveztem, kórházi pakkommat csak elő kellett kapnom, zuhanyozás és irány a kórház. Végre!! Adatfelvétel, és minden egyéb ilyenkor szokásos megtörtént, de még mindig fájdalommentesen, jókedvűen teltek a vajúdás első órái. Négy óra is elmúlt mire minden és mindenki a helyére került, apa száguldott Pest felé, addig anyukám tartott velem a szülőszobára.

A történet még nem ért véget. Olvass tovább!