“Apa megtiltotta két napja a fagyit? Nem baj, ma azért kapsz egy gömböt…”

Amikor gyermekünk hisztériás rohamot kap, szülőként az egyik legnehezebb következetesnek maradni. (legalábbis nálunk így van) Nem tudom kinél, hogy indul a reggel és miként zárul egy-egy nap, nálunk nem kell a szomszédba menni a hisztiért. Legutóbb kicsi fiam rendezett patáliát, ami sem ígérte, sem szidás hatására nem akart szűnni, megközelítőleg két órán át tartott.

Általában –elméletben– mindig tudom mikor, mit kell tenni a gyerekekkel hasonló helyzetben. Vannak azonban pillanatok, mint amilyen a mai is volt, amikor én is hisztis hangulatban léteztem, akkor nekem is nehezen megy a tolerálás. Igen, van ilyen. Nálunk.

Adott a helyzet: ébredés utáni kakaó, kis játék. Aztán indulás az óvodába. De ma szemem fénye  úgy ébredt, hogy nem érezte át kellőképpen annak a súlyát, hogy anyának időre a munkahelyére kell érnie és nem, nincs idő a legújabb LEGO-t összeépíteni és nem, nincs arra sem idő, hogy még három mesét indulás előtt elolvassak neki.

A férfilélek egyáltalán nem bonyolult. Legalábbis szerintem meg sem közelíti a nőkét. Egy dolog azonban biztos.  Az én férfi ivadékom már most, 6 évesen hihetetlen akaraterővel és ellentmondást nem tűrő határozottsággal rendelkezik. Hisztizni tud a legkitartóbban. Ami nála az üvöltés. (Atyaég csak nem tőlünk tanulta?!)

Persze mindenki szerint CSAK nekem. Senki mást nem tisztel meg hasonló üvöltéssel és makacssággal, mint az édesanyját. Csak reggel….na jó, meg este. Néha.

„A földhöz verem magam” produkció és az anya idegein táncolni azonban csak és kizárólag olyan pillanatban jelenik meg nála, amikor tényleg nagyon kell sietnem.

Ki indult már ordító csemetéjével oviba?(Senki ???)  ÉN. Az érzés, amikor a szülőtársak fürkésző tekintetében „na, ő sem tudja a gyerekét fegyelmezni”, sóhajok kereszttüzében megérkezni az alma materbe, ezt igazán nehezen viselem.

Egyébként ilyenkor mindig az történik, hab a tortán, hogy az alap hiszti ok mellett még valami fontos tárgyat otthon felejtünk. Az alvóst. A sapkát. A váltócipőt (mert az előzőt kinőtte).

“Anya azonnal menj haza érte!” üvöltéssel kísérve beérünk a csoporthoz. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mit rontottam el. Ilyenkor mindig tépem a lelkem. (a jaj most már biztos elkések az értekezletről gondolattal párhuzamosan)

És akkor jön, a “milyen anya vagyok tulajdonképpen?” Érzés.  Miért rohanok munkába ahelyett, hogy órákat mesélnék még reggel gyermekeimnek, játszanék velük, kirakóznék…De amikor azt látom, hogy a csoportba belépés után gyermekeim mintha SEMMI SEM történt volna az elmúlt két órában arccal, vidáman a barátaikhoz csapódnak, és csak úgy éppen legyintenek, hogy szia anya, akkor elgondolkodom, hogy valóban velem lehet a probléma. Valójában minden rendben van. Én még hosszú órákig rágódom ugyan a történteken, de szerencsére gyermekeimnek a lelke kerek, mint az illatos cipó.

Epilógus (vallomás)

A hiszti alatt minden következetességemnek és racionális tervemnek befellegzik. “Persze kisfiam kirakózhatsz délután, persze megnézheted a Pom-Pom meséit, persze kimehetsz ugrálni majd.  Ja, Apa megtiltotta két napja a fagyit? Nem baj ma azért kapsz egy gömböt… majd megbeszélem vele, hogy jó voltál…”