Apjáért koldult – Szilágyi Jenő története
Apa és fia. Együtt töltötték a lágeréveket, vigyázva egymásra, őrizve a közös emlékeket. Másuk úgysem volt ott. Mégis ez volt az, ami megmentette őket.
Haeftlinge zerkleinern Steine, Weissmeer-Ostsee-Kanal, 1932 Gulag. Spuren und Zeugnisse 1929-1956. Eine Ausstellung der Gesellschaft "Memorial", Moskau und der Stiftung Gedenkstaetten Buchenwald und Mittelbau-Dora in Kooperation mit der Stiftung Schloss Neuhardenberg 1. Mai bis 24. Juni 2012, Schloss Neuhardenberg 21. August bis 21. Oktober 2012, Schiller-Museum Weimar
Jenő pályája ígéretesen indult: 1944 végéig kereskedő tanuló volt a Divatcsarnokban. Aztán jött az ostrom és a megszállás. Hősünk a „felszabadulást” már otthon élte meg: az oroszok 1945. január 1-én érték el Niklát. Rögtön be is költöztek a helyben lakók házaiba. Így történhetett meg, hogy amikor január 15-én kihirdették, hogy a 16-45 év közötti, németes nevűek jelentkezzenek az iskolában, Jenőék már nem laktak a saját házukban, hanem a szomszédék pincéjében.
„Szibír”
Az iskolában felírták az adataikat, és közölték velük, hogy 15 nap munkájuk lesz, romokat kell eltakarítaniuk, de amikor visszakérdeztek, hogy hová is kell menniük, akkor az oroszok nevetve csak annyit mondtak „Szibír”.
A bevagonírozottak majdnem 1800-an voltak, nők férfiak, gyerekek vegyesen. Voltak egész családok is tíz-tizenkét éves gyerekekkel. Az élelmezéssel eleinte nem volt baj, naponta kétszer kaptak enni, és egy kevés szójababot is, amit meg tudtak pirítani a kályhán, és így elropogtathatták. Aztán Plojestiben átrakták őket a széles nyomtávú vonatokra – nyolcvan embert egy vagonba. Innentől az élelmezés nagyon meggyengült. A két hétre magukkal vitt élelem szigorú beosztással sem volt elég az utazás végéig.
Az időjárás kegyetlen volt. Mikor végre leszállhattak vízért, olyan hideg volt, hogy a kulacsba szerzett víz befagyott, amíg a vagonig értek.
Ez egész hónapig utaztak, míg Ufába érkeztek. Itt egy hatalmas épületben helyezték el őket, ahol mind az 1800 ember elfért. Padló nem volt, a priccsek három sorban voltak elhelyezve egymás fölött. Ahogy fűteni kezdtek, a padló felolvadt, nem sokára már térdig jártak a sárban. Aki a felsőbb emeleten kapott alvóhelyet az – szándékán kívül – a cipőjéről a sarat az alattuk lakók arcába, ágyába szórta, nagy veszekedéseket előidézve ezzel.
A feszültség akkor csökkent egy kicsit, mikor 2-3 nap múlva sok deszka érkezett, és – az ígérettel ellentétben, hogy 15 napig vesztegzár alatt lesznek és pihennek – nekiállhattak az épületet lepadlózni.
Víz, kenyér és krumpli
A környéken rengeteg olaj volt, ezért a felszínen folyó vizek mind ihatatlanok és szennyezetek voltak. A vizet szállító csövek viszont a nagy hideg miatt mind elfagytak, így hiába ásták ki és melegítették a csöveket, azok a visszaásás után újra befagytak. Először lajtos kocsiban hoztak vizet, de ezt elsősorban a konyha kapta, inni csak utána lehetett belőle. Az 1800 ember rettegett attól, hogy nem jut mindenkinek, így ha a kocsi megérkezett őrült tülekedés kezdődött. Aki odajutottak, és megtöltötték az edényeiket a tömegen már nem tudták úgy átverekedni magukat, hogy ne lötyögjön ki a zsákmány. Többször fordult elő, hogy Jenő teli konzerves dobozában a „harc” végére csak néhány korty inni való maradt.
Az árokásás után kőbányába kerültek. Napi egy köbméter volt a norma, de teljesen esetleges volt, hogy sikerül-e a megadott mennyiséget kitermelni. Nagyrészt attól függött, hogy aznap milyen minőségű, összetételű kőhöz állították oda a foglyot. Volt nap, hogy sokat sikerült feldolgozni, volt nap, hogy a nagy sziklatömb semmilyen behatásnak sem adta meg magát. Ha nem sikerült teljesíteni a normát, akkor bizony csak 60 dkg kenyér jutott, ha igen, akkor még 20 dkg járt a hatvanon felül.
A lakosság kicsit jobb helyzetben volt, mert a napi fejadag ugyan csak 50 dkg kenyér volt, de neki volt módjuk krumplival, tejjel, főzelékfélével kiegészíteni a napi szükségletet.
Jenő édesapja nagyon rosszul bírta a munkát a kőfejtőben. Az ereje nagyon gyorsan fogyott, és az sem jelentett megváltást, hogy áthelyezték kolhozmunkára. A munka ugyan könnyebb volt, de az ellátás sokkal gyengébb. Végül visszakerült a nagylágerbe, ahol naponta kétszer ettek káposztalevest, és délben egy kis kását, de az állapota nem javult. Jenő sem volt a közelében, hogy segítsen beszerezni a túléléshez szükséges kiegészítést.
Forrás: beszedesmult.hu
Jenő átkerült a kolhozba, ahol eleinte sem szerszám, sem épület, sem anyag nem volt az épületekhez. Szakadó esőben álltak egy hatalmas földterület közepén, és fadarabokkal próbálták feltörni az ugart. Napokkal később jött meg a szerszám és a vető krumpli is. A jó föld megtette a magáét, a termés gyönyörű lett. Ám a fogvatartóknak semmilyen tapasztalata nem volt a krumpli eltárolásával kapcsolatban. A rengeteg, ököl nagyságú, gyönyörű krumplit „prizmába” rakatták a foglyokkal. Hiába magyarázták, hogy el kell vermelni, senki sem hallgatott rájuk. Az éhező lágerlakók sírtak, amikor az egész termés megfagyott és tönkre ment.
Apjáért koldult
Közben Jenő édesapja állandóan üzengetett, hogy próbáljon meg visszajutni valahogy a lágerbe, mert egyedül nem fog túlélni. Sok ügyeskedésre volt szükség, mire sikerült, újra a nagylágerbe kerülnie. Jenőéknek egyébként sem volt más lehetőségük, mint a saját érdekeiket nézni. Nagy találékonyságra volt szükség, hogy valahogy kiegészíthessék a hiányos élelmezést. Jenő koldulni járt. A helyi lakosság is rettentő szegény volt, jurtákban, földbe vájt, sárból rakott falú házakban éltek. Volt, aki együtt érzett vele, és néhány szem krumplit adott, de olyan is volt, aki nagy kiabálások között elzavarta. Ilyenkor Jenő szó nélkül kifordult az ajtón. Jenő és édesapja mindent megosztott egymással, egy takaró alatt aludtak és egymást melegítették.
- május 9-én véget ért Európában a háború. Ezt a lágerben is megünnepelték, közölték velük, hogy most már nem foglyok, csak egyszerű munkások. Arra a kérdésre, hogy akkor miért van szükség a fegyveres őrökre, az volt a válasz, hogy őket védik a lakosságtól. Fizetést persze ez után sem kaptak a munkájukért.
Novemberre Jenő is édesapja is olyan legyengült állapotban került, hogy végre szóba került a hazaszállításuk is. De Jenőt egy kelés miatt kórházba vitték, így veszélybe került a hazajutás. Nap mint nap látta a kórház ablakából, a teherautók mozgását, ahogy egyik csoportot vitték el a másik után. Kétségbeejtő volt a tudat, hogy esetleg itt felejthetik, és soha nem jut haza.
Végül mégis feljutott a vonatra, 500-an indultak haza, mind betegen. Két kocsiba a nagyon súlyos esetek kerültek, ők már nem is értek haza élve. Mindenki kapott tiszta ruhát, szalmazsákot, és 50 rubelt a közel egy évnyi munkáért.
A haza út sem volt sétagalopp. Ha megállt a vonat leszálltak kéregetni, tüzelőnek vasúti talpfát loptak, enni meg répát. A szerelvényt már csak lazán őrizték, csak a foglyoknak volt fontos, hogy végre hazajussanak.
Elfogy a levegő
1945.december 6-án este 6 órakor értek haza. A feleség és édesanya majdnem elájult mikor meglátta, hogy néznek ki. Jenő két hónapra kórházba került, hastífusszal és tüdőgyulladással kezelték.
Miután meggyógyult, vissza akart menni a Divatcsarnokba, de már nem volt ott neki több lehetőség. Vidékre ment, hátha ott jobban megtalálja a számítását. Néhány évig molnárként dolgozott, de az államosítással itt is elfogyott a levegő. Mást kellett hát keresni, újabb szakmát tanult, és kereskedelmi szakember lett belőle.
A németesen csengő Richter nevet 1955-ben változtatta Szilágyira remélve, hogy a gyerekeinek nem kell majd hasonló dolgokat elszenvedniük pusztán azért, mert a nevük nem passzol az uralkodó osztály ízléséhez.
Forrás: Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám?… Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949 (Széphalom Kiadó)
Kép: beszedesmult.hu
