Az ’56-os elítéltek gyermekeinek öröksége
Attól a pillanattól kezdve, hogy a forradalmat leverték és a megtorlás elkezdődött, az ’56-os elítéltek gyermekei körül drasztikusan megváltozott a légkör. A társadalom kizárta őket. Alsóbbrendűnek, szégyellnivalónak, a társadalom söpredékének számítottak. A bűnösök gyermekei. A gyilkosok gyermekei. A rendszer ellenségének gyermekei. Ilyen közegben elképesztően nehéz volt valamiféle erkölcsi fogódzót, magyarázatot, érvet találni. Sokuknak csak sok évtizeddel később sikerült.
Sokan a rendszert okolták, mások azonosultak azzal, amit hallottak, megint mások tanácstalanul sodródtak az életben zavaros gondolatokkal, tisztázatlan titkokkal, cél nélkül. Nagyon sokan befelé fordultak, s egyfajta megkeseredett, szinte depressziós lelkiállapotban élték életüket. Másokból a sok hazugság, a gondosan kozmetikázott áligazság, a tabuk és a kínos témák kerülése agressziót, haragot váltott ki. Ám mindegyik csoportra igaz, hogy a politikába nem folytak bele, hiszen az az oly sokat kárhoztatott, az annyira félt „rendszerrel” való azonosulásnak számított volna, még akkor is, ha az a rendszer már átadta helyét egy másiknak.
„Ahogy kinyílt az eszem, én azóta ellene voltam annak a rendszernek, de mindenféle ilyen őrült rendszernek ellene vagyok Mindig ellene vagyok, ha valakinek feltétlenül igaza van” (Farkas Imre)
Sok olyan gyerek volt ’56-ban, akiknek megmaradt családtagjai nem titkolóztak, hanem őszintén beszéltek mindarról, amit nyilvánosan „soha, sehol, senkinek” nem volt szabad kimondani. Ha a rokonok, hozzátartozók vállalták, hogy forradalom-pártiak, és a rabságba esett, esetleg kivégzett apát, férjet, testvért, stb. hősnek tekintették, a gyerekek erőt meríthettek a meghalt, vagy börtönben sínylődő férfi heroikus szerepéből.
„…semmi kétségem nem volt afelől, hogy a politika számára élethivatás volt, tökéletesen benne volt, de nem akarta, hogy ez bármelyikünk életét a legkisebb mértékben is elrontsa. Nagyon sok időnek el kellett telnie, és strukturálisan egy furcsa, új helyzetnek létrejönni ahhoz, hogy az én fölhalmozott emberi – részben szakmai, részben érzelmi – élményeim gyerekkoromból és későbbi időkből hasznosíthatókká váljanak.” (Donáth László)
Egészen 1989-ig a forradalom áldozatainak gyerekei tulajdonképpen a sötétben tapogatóztak. A valóságról alkotott képük rendkívül zavaros volt, hiszen a legtöbben kizárólag véletlenül elcsípett félszavakra, sötétben kihallgatott mondatokra, szamizdatokból ellesett írásokra tudtak támaszkodni, miközben minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ebben a számukra idegenné vált világban definiálják magukat, s meghatározzák identitásukat. A rendszerváltáskor aztán mindent elözönlöttek a visszaemlékezések. Végre hozzáférhetővé vált mindaz a perirat, memoár, adathalmaz, amiből el lehetett kezdeni kockáról kockára összerakni, mi is történt pontosan három évtizeddel korábban. Ám nagyon sokan nem éltek ezzel a lehetőséggel, hiszen addigra már találtak valami olyat, amivel, ha nem is megnyugtatták, de legalább átmenetileg elcsendesítették háborgó igazságérzetüket, fájó lelküket. És úgy döntöttek, nem tépik fel újra a sebeket
„Akárhogy is vájkálnék benne, vagy keresném, ez megtörtént, ezen nem tudok segíteni. Ez itt belül, legbelül egy tőr, amit, amikor beszélünk róla, akkor úgy megcsavarnak bennem. Mint amikor az ember szívét kitépik…” (Földvári Magdolna)
S bármennyire elkövetkezett a rendszerváltás, sokan épp úgy tartották magukat az előző rendszer hazug propagandájához, mintha mi sem történt volna. Ők továbbra is ellenforradalomnak nevezték 1956-ot, olyan eseménynek, amely helytelen, elítélendő, felesleges és bűnös lázongás volt egy tökéletesen működő, jó rendszer ellen. Velük szemben az egykori ’56-os elítéltek gyermekei, hozzátartozói épp olyan tehetetlenül álltak, mint ’89 előtt.
„Amikor itt a gyárban volt az ötvenhatos megemlékezés, az első vagy a második, tizenöt emberből kettő – az egyik én vagyok –szerint forradalom volt, a többi szerint nem. Tehát csak a lincselést látják. Az van itt inkább a köztudatban, hogy hőzöngés, meg a hülye emberek eljövetele és a bosszúállás…” (Kolozsy László)
Mára az egykori ’56-os gyerekek 60-70-80 éves felnőttek. Hogy mennyire sikerült megküzdeniük démonjaikkal, az igazságtalanság örökké ott kísértő érzésével, hogy hogyan tudták feldolgozni az egykor történt szörnyűségeket, apjuk, nagyapjuk hiányát, a társadalom rossz válaszait, elutasítását, ellenségességét, arról csak kevés szó esik. De annyi bizonyos, hogy októberben sokan állnak a 301-e parcellánál csendben, szinte láthatatlanul, és gyújtanak gyertyát annak a sok évtizede ködbe veszett emléknek, amiből neki a saját életét kellett megformálnia, a saját útját kiköveznie. Büszkeséggel és szomorúsággal, fájdalommal és igaz, emberi értékrenddel.
*
Forrás: Kőrösi Zsuzsa -Molnár Adrienne:Titkokkal a lelkemben éltem
