Az édesanyjuk megálmodta – Bakonyi fiúk az ellenség kezén 1. rész

Leventék a Bakonyban

A trianoni békediktátum nem csak Magyarország területének kétharmadát és a lakosság harmadát vette el az országtól, de sok más mellett le is fegyverezte az országot. Kimondta, hogy 35 000 főnyi profi hadserege lehet – és nem tarthat fenn általános sorkötelezettséget. Ez háború esetén a teljes kiszolgáltatottságot jelentette volna az ország és az esetlegesen a harcterekre képzetlenül vezényelt újoncok számára is.

Ezért az Országgyűlés 1921-ben az 53. törvénycikkben elrendelte a levente mozgalom megalapítását. 12 éves kortól 21 éves korig minden egészségügyi szempontból alkalmas fiúnak hetente leventefoglalkozáson kellett részt vennie. Itt a katonaélet alapjaival ismerkedtek: rendszeres testneveléssel, fizikai felkészítéssel, alaki fegyelemmel foglalkoztak. Az ország összes településén működött a program, amit első világháborút megjárt, fiatal tartalékos tisztek, tanítók vittek. A fiataloknak olyannyira kötelező volt a megjelenés, hogy a csendőrökkel is előállíttathatták őket.

A leventéket a második világháború utolsó szakaszáig senkinek sem jutott eszébe harcba vinni. A nyilas hatalom átvétel után születtek meg a katonai szempontból meglehetősen dilettáns, morális szempontból elfogadhatatlan, törvénytelen tervek, egyebek mellett páncélököllel harckocsik ellen történő harctéri bevetésükről. Egy ilyen ötlet volt a Bakonyban partizánharcot tervezni a leventékre építve. Az ötlet arra volt jó, hogy a szovjetek is értesüljenek róla – s innentől minden 12 és 21 éves fiatal gyanússá vált.

Ennek volt a következménye, hogy az oroszok minden bakonyi faluban leventéket kerestek. Volt olyan helység – Olaszfalu – ahol az oroszok a németek elől sikeresen eldugdosott fiatalokat halomra lőtték, mert azt hitték, hogy az ellenállás fészkére bukkantak.

A Dudarba való Kovács fiúk – Kálmán és Árpád – a háború alatt elvesztették édesapjukat, édesanyjuk fiatal özvegyként egyedül nevelte őket. Levente kiképzést ők is kaptak, de mikor 1944 őszén a nyilasok összegyűjtötték a fiatalokat, a testvérek kétszer is megszöktek. A második alkalommal már nagyon féltek, mert hazafelé az út mentén agyonlőtt katonákat láttak, akik mellé a nyilasok táblákat tettek „így jár, aki szökni próbál” felirattal.

„Partot váltani”

A kérdés az volt, hogyan lehet kihúzni a németek elvonulásáig és az oroszok bevonulásáig. A megoldást egy falubeli rokonuk tudta: azt mondta az Ő fia is állandóan bujkált, mígnem a Dudarhoz közel eső Csőszpusztán lévő alakulathoz csatlakozott. Az alakulatot Jakab Gyula az addigi levente szakaszparancsnokuk vezette és eléggé távol települtek mindentől. Számítani lehetett rá, hogy csöndben átvészelik a háború végét, és nem kell harcolniuk. Amikor a németek már elég távol voltak, elásták a puskákat, lőszert, robbanó anyagot. Arra gondoltak, hogy ha jönnek az oroszok, akkor a jóindulat jeleként fogják venni, ha érintetlenül előadnak mindent.

Áprilisban aztán meg is érkeztek az oroszok, az Ukrán hadsereg katonái, a levente fiatalok elő is adták az elásott holmit. Az oroszok erre összehívták a falu leventéit, és három teherautóra felültettek annyit közülük, ahányan felfértek. A többieknek „oszolj”-t kiáltottak, és a teherautók már indultak is Sárvárra. Onnan Husztra. Onnan meg Szibériába.

Kálmán és Árpád édesanyja, pár nappal korábban azt álmodta, hogy a fiúkat 5 évig nem fogja látni. Hitte is nem is, de mikor megkapta a hírt, hogy a gyerekeket felpakolták egy teherautóra, csak elájult az ijedségtől. Egy falubeli férfi pofozta életre, még össze is szidta, hogy mit ijesztgeti a falubelieket, mert az orosz tiszt megígérte, hogy a fiúk három nap múlva itthon lesznek. Mire az anya csak annyit mondott: meglátod, még három év múlva sem kerülnek haza.

Egy elbeszélhetetlen vonatút

A fiúkat közben – Dudarról összesen hatot – vonatra rakták, és kelet felé, Odesszába indították. Jakab Gyula – akit 4 napos kisfia mellől vittek el – még itt is felelősséget érzett a dudari, jásdi, csetényi fiatalok és családjaik iránt.

Megpróbált üzeneteket küldeni. Egy aprócska ceruzával, kis papírra üzenetet írt az otthoniaknak, az kőbe csomagolta, és kidobta a vonatból. Az üzenetben az állt, hogy kiket, merre visznek a vonattal. Az egyik üzenet kidobásakor az egy vagonnal hátrébb lévő oroszok észrevették, mit tett. Mivel állt a vonat, Gyulát lerángatták a vagonból és úgy megverték, hogy saját lábán már nem tudott vissza szállni, csak földobták a többiek közé. Megtorlásképpen az elkövetkező 10 napos vonatút alatt nem kapott enni. A többiek minden ételosztáskor egy kicsi darabot törtek a saját kenyerükből, azt egy kalapba dobták, így gyűjtötték össze Gyulának a túléléshez szükséges falatokat.

10 napig utaztak, rettenetes körülmények között. Nem volt mellékhelyiség, még lyuk sem a vagon alján, sokaknak volt hasmenése. A vagont annyira lezárták, hogy szinte nem jutott levegő a bent összezsúfolt embereknek. A deszkafal repedéseire szorították a szájukat, így próbáltak friss levegőhöz jutni. Útközben egyik társuk meghalt, de csak három nappal később vették le a kocsiról a tetemet.