Az eke elé fogva – Lerner Mária története 1. rész
A svábokat az egész országból összeszedték. Nem maradhattak ki a Duna mentén élők sem. Szigetbecsén és környékén jórészt paraszt családok éltek. Nagyon dolgos, sok munkával élő emberek. Ez volt Lerner Mária szerencséje.
Mária 7 gyerek közül a másodikként született. Mivel az első gyerek is lány volt, és a családban 18 hold föld volt, a lányoknak hamar munkába kellett állniuk. Már egész korán libát legeltettek, a földekre mentek az édesapjukkal, vagy a ház körül segítettek. Piacozni jártak, vagy éppen – mivel Mária nagyon szerette a gyerekeket – virrasztottak a kicsikkel az édesanyjuk helyett.
A lányokat már korábban is hívták, hogy lépjenek be valamilyen pártba –mint később kiderült a Volksbundról volt szó – de Mária kinevette őket. Azt mondta, hogy ő már foglalt, ő haspárti.
1944-ben már nagyon érezhető volt a front közeledése, sok volt a repülő a környéken. Először magyar katonák voltak elszállásolva náluk. Aztán egyik nap azt mondták búcsúznak, menniük kell. Holnapra itt lesznek az oroszok. És úgy is lett.
A gyermekkor gyorsan véget ér
Másnap a bevonuló szovjetek minden házat átkutattak – elsősorban németeket kerestek. Miután nem találtak, összeszedtek egy csomó lányt krumplit pucolni, mert nagyon éhesek voltak. Azok a házak, ahol oroszok voltak elszállásolva, védve voltak a többiektől: minden tiszt védte annak a háznak a lakóit, ahol szállást kaptak.
Nem tartott sokáig a nyugalom, még egy hónap sem telt el, elkészültek a listák, és a fiataloknak csomagolni kellett. Kétheti ennivalót és más egyéb ruhaneműt. Az édesanyjuk azt mondta, szaladjanak el az orvoshoz, kérjenek igazolást, hogy betegek, vagy, hogy terhesek. Ezen Mária már nevetett, hiszen az anyukájuk végtelenül szigorú asszony volt, fiúkkal még beszélniük is csak felügyelet mellett szabadott.
Végül nem volt mit tenni Katica, az idősebb lány, és Mária dunyhát, vánkost, ruhát, meg kétheti élelmet csomagoltak egy nagy batyuba, és indultak gyalog Lacházáig.
Végül Ceglédbercelről indult a vonat, két hetet kellett várni, amíg a környékből összeszedték az embereket. Hideg volt, és a kocsiban csak egy kis vaskályha volt. Inni alig-alig kaptak, ha megálltak havat gyűjtöttek, vagy jégcsapot tördeltek, azt szopogatták, hogy ne kínlódjanak. Az ételük –ha szűken is – kitartott a kéthetes út végéig. Amikor megérkeztek, alig tudtak kiszállni vagonból annyira elgyengültek.
Az eke elé fogva
Először takarítónőként kezdett, ez nem is lett volna nehéz munka, de azt a részleget kellett takarítani, ahol a tolmácsok voltak. A férfi tolmácsok gyakran megpróbáltak visszaélni a helyzettel. A lányok egy idő után már tudták, hogy mikor kell azoknak a szobájába menni, akik veszélyesek, ahhoz, hogy biztosan ne legyenek ott.
Katicát a kertészetbe osztották, de nagyon sok volt a munka, fájtak a lábai. Megkérdezte Máriát, nem cserélne-e vele. Szívesen megtette a testvérének.
Először krumplit kellett ültetni, aztán –ló nem lévén – olyan ekét húztak, ami bakhátat csinált, ide káposztát ültettek. Tizennégyen voltak egymás mellé fogva. Nagyon kellett vigyázni, hogy egyformán húzzanak, különben a bakhátba nem lehetett palántázni. Nehéz munka volt, de Mária jó természetet örökölt. Mindent meg tudott magyarázni, mit miért kell tenni, így nem keseredett el. Igyekezett mindig vidám lenni, tartani próbálta a lelket a többiekben. Mikor a vonaton utaztak akkor is azt mondta: látjátok? Külföldre megyünk, és még vízum se kell! Addig beszélt, míg a többiek figyelmét sikerült elterelni – ha csak egy rövid időre is- a nehézségekről.
„Gott mit uns”
A határbeli munkának az vetet véget, hogy a gumicsizma úgy feltörte a lábát, hogy a seb miatt belázasodott, és egy óriási kelés nőtt a lágyékába, amit tábori körülmények között már nem tudtak kezelni. Végül az orvos a kórházban melegvizes gumitömlőt tetetett a kelésre, és az másnapra kifakadt. Már csak ki kellett tisztítani és pár nap múlva vissza is küldték dolgozni.
Míg a barakkokban voltak, az volt a legfélelmetesebb, mikor éjszaka kizavarták őket, kipakoltatták a holmijaikat a hóra és megkezdődött a zabrálás. Az orosz tisztek vittek mindet, de elsősorban aranyat, ékszert kerestek a nőiknek, feleségeiknek. Az első fél évben ez vagy ötször történt meg, bár Máriáéktól semmit nem tudtak elvenni, nem volt semmijük, ami aranyból készült volna.
A 18-as láger felosztásakor Brockiba kerültek, ami egy hatalmas magtárhoz hasonlított. Vagonokat kellett kirakni, néha fát, máskor homokot, cementet. A homok kitermelése volt a legérdekesebb. Azt mondták nekik, hogy a németek itt próbálták ki a „hidrogénbombát”, azért olyan furcsa a homok. Ugyanis rétegenként más-más színe volt: barna, sárga, rózsaszín.
Addig csodálták, amíg egyszer a kitermelés közben az egyik férfire rászakad a föld. Mire kiásták megfulladt. Utána már senki nem akart a kitermelésen dolgozni, nagyon féltek, hogy ők is alászorulnak. Amikor más homokos helyeket kerestek, többször bukkantak sírokra, vagy koponyákra, elszórt német sisakokra. Egyszer még egy övcsatot is találtak, amit ez a szöveg állt: „Gott mit uns”. Ha ilyesmikre bukkantak, az őr rögtön tovább vezényelte őket.
Forrás: Szebeni Ilona: Haza fogunk menni; Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949 (Debrecen 1993)
