Az élet állami gondozottként

Zoli ötévesen került be egy előszállási gyermekotthonba. A mai napig nem tudja, miért mondtak le róla a szülei. Sosem tapasztalta meg, milyen az igazi anyai szeretet, és azt sem, milyen nagycsaláddal együtt lenni a szeretet ünnepén.

Zoli ma már huszonkét éves. Önállóan és sikeresen boldogul az életben. Mint mondja, nem tudja mit jelent normális családban felnőni, de a mai napig vágyik rá. Úgy érzi, ha egyszer gyerekei lesznek, majd ő is megtapasztalhatja milyen egy boldog és szerető család tagja lenni.

Az ő történetét olvashatjátok most.

“Talán ötéves lehettem, mikor bekerültem az előszállási nevelőotthonba, vagy ahogy én hívom: a „kóterba”. Azt, hogy miért kerültem oda, a mai napig nem tudom. Sokféle változatot hallottam már, de a valódi okra nem jöttem rá. És már nem is érdekel. Nem akarok a múltban élni. A szüleim így döntöttek és én ezt elfogadtam. Sosem faggattam őket, mert amikor végre meglátogattak a nevelőotthonban, nem akartam őket ezzel a kellemetlen kérdéssel zaklatni. Anyukámmal a mai napig tartom a kapcsolatot, tud a dolgaimról és én is az övéiről, de ennyi. Apukám tavaly januárban elhunyt, vele ennyi idő jutott nekem. Nagyon sokszor gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, ha újra együtt lehetne a család, de igyekeztem nem kergetni hiú ábrándokat. Számomra könnyebb volt az, hogy elfogadtam és lezártam. Nekem ez jutott. Majd ha lesz családom, akkor azt egyben tartom.

Nem volt könnyű az otthonban felnőni. Gondolj bele: sok család megteheti, hogy a gyerekeknek külön szobája legyen. Mi négyen-öten voltunk egyben. Akkor sem tudtam elbújni sehova, ha éppen erre volt szükségem. A nevelők rendesek voltak, próbáltak nekünk „otthont” varázsolni, már amennyire lehetett. Tizenöt gyerekekre jutott egy felnőtt. Ez nagyon kevés. Mikor iskolás lettem, egyedül tanultam. Nem segített senki az ABC-ben, vagy a szorzótábla bemagolásánál. Nem voltak anyai puszik és ölelések, mikor beteg voltam. Ezek nagyon hiányoztak akkor. Megtanultunk magunkért felelősséget vállalni. Szorgalmasak voltunk. Mindenkinek megvolt a maga feladata.

Igazából akkor éreztük leginkább, hogy ez más, hogy nem egy igazi családban vagyunk, mikor ünnepeltünk valamit. Nem volt olyan személyes, hiába köszöntöttek fel mondjuk a szülinapomon. Karácsonykor kiültünk a nappaliba és énekeltünk. Ajándékot nem kaptunk, kivéve, mikor civil szervezetek gyűjtést szerveztek a számunkra. Próbáltak mindent megtenni odabent, de egy nevelőotthon nem pótolhatja a családot.

Tizenhárom éves koromban sikerült nevelőszülőkhöz kerülnöm Lepsénybe. Náluk voltam egészen húszéves koromig. Sokkal jobb volt, mint a kóterban, mert így azt éreztem, hogy ez tényleg egy család, még ha nem is a sajátom. Nem is tudtam őket sosem anyunak és apunak szólítani. Szerintem ennek az az oka, hogy már elég érett voltam ahhoz, hogy felfogjam, ők nem az én szüleim. Szerencsére ezt nem vették bántásnak. Jó volt velük, mert sokkal több figyelmet kaptam tőlük, mint korábban. Talán ennek is köszönhető, hogy én nem indultam rossz irányba. Sok ismerősöm van, aki a nevelőotthon után eléggé negatív irányba változott. Az ünnepeknél éreztem igazán azt, hogy családban vagyok. A karácsony is úgy zajlott, mint egy normális családban, persze csak gondolom, hogy így történt, mert nem tudom, hogy milyen „normális” családban felnőni…

Hogyan képzelem a jövőmet? Nehezet kérdezel. Egy erős, biztos alappal rendelkező családot szeretnk, ahol mindkét fél ugyanolyan intenzitással vesz részt a kapcsolatban. Hiszek benne, hogy kitartunk egymás mellett és a problémáinkat közösen oldjuk majd meg. Szeretnék egy biztos anyagi hátteret megteremteni és álmokat megvalósítani. Ha ez mind valóra válik, jöhetnek az utódok.”