Az élet megy tovább – Lerner Mária története 3. rész

Viharok

Egy alkalommal szembe jött egy ismerős, hogy Katicát baleset érte, bevitték a kórházba. Máriának se kellett több, egyik barátnőjével mindjárt nekivágtak az útnak. De a nagy hófúvásban csak egy közeli házig jutottak, ahová bekopogtattak. De a bent lévők nem tudták őket rögtön beengedni, előbb ki kellett ásniuk az ajtót. Akkor kaptak egy lavórba meleg vizet, egy másikba hideget, és az asszony mutatta nekik, hogy fölváltva kell beletenni a kezüket. Mária meg a barátnője meg csak csöndben sírt, mert nagyon fájtak az ujjaik, ahogyan lassan melegedtek. A háziak kedvesek voltak, étellel is megkínálták őket, és csak akkor engedték, hogy tovább menjenek, mikor már egy kicsit csitult kint a vihar.

A kórházat csak nehezen találták meg, ahol viszont kiderült, hogy szerencsére nincs nagy baj, Katicának csak a kezét kellett bekötni. Mire visszaértek a lágerba az őr már nem is büntette meg őket. Tudta, hogy Mária mindig visszajön, meg hallotta is, hogy Katicával mi történt. Olyan hideg tél volt, hogy ha wc-re kellett menni, és csak kis dolguk volt, akkor épp csak a barakk sarkáig mentek ki. Többször is bekéreckedtek a konyhára krumplit pucolni. Meleg is volt, meg néhány szem krumplit is el lehetett csenni.

Katica és Mária szállása között 15 km volt, nagyon nehezen tudták látogatni egymást. Mária kőbányában dolgozott akkor, nagyon nehéz fizikai munkát végzett, és egyfolytában azon ügyeskedett, hogyan kerülhetne át a másik táborba Katicához. Végül csak sikerült átkerülni, és mind a ketten nagyon boldogok voltak. Katica egy kicsit több kenyeret kapott, 1,2 kg-t, Mária csak 80 dkg-t. Midig Mária ment el a kenyérért, mert Katica nagyon fáradt volt. Sokszor előfordult, hogy mire azt a 100 métert megtette a szállásig, már beleevett a kenyerébe. Katica barátnőjének ez nem tetszett, és Máriát bemártotta Katicánál. Ez okozott némi feszültséget a két testvér között. Főleg, hogy ezután Katica, már nem akart segíteni a húgának, aki akkor már úgy éhezett, hogy kijárt az erdőre makkot szedni, meg tavasszal a rügyeket is leeszegette a fákról. De Mária nem haragudott ezért. Soha nem háborgott sem Isten sem emberek ellen. Úgy gondolta, mindig Istenhez kell fordulni, ha nem látszik egyszerű megoldás. Soha nem csalódott.

Életre szóló dolgok

Lassan elindultak haza a betegszállító szerelvények, először úgy nézett ki, hogy Máriáék is mehetnek, mert már olyan soványak voltak, hogy az orvos is haza akarta küldeni őket. Végül mégiscsak mások mentek először. Többször is volt „négyes kategóriában”, de olyankor sose mentek vonatok. Nagyon vágyakoztak már haza, de a többedik transzportba sem kerültek bele. Az ismerősökkel azért lehetett üzenni az otthoniaknak. Mária hazaküldte a saját bőröndjét az egyik lánnyal, ebből a szülei tudhatták, hogy még életben van, jól van.

Új munkahely következett, kocsi kísérőket kerestek, akik a környékbeli bányászok szénjárandóságát kihordják. Mária jelentkezett, az egyik barátnőjével. Fent ültek az autón, ha megérkeztek az egyik helyre, akkor segíteniük kellett lepakolni a szenet. Egyik alkalommal a sofőr elég gyorsan hajtott, és elromlott a teherautó fékje. Csak úgy lehetett megállítani a járművet, hogy szándékosan nekiütköztek egy fa csonkjának. Hárman háromfelé repültek. Mária nagyon megütötte a hasát. Mire a sofőr segítséget hozott, Mária hasa már nagyon megdagadt, így aznap már nem kellett dolgozniuk. Végül azért azt elérték, hogy a napi pénzüket megkapják. Minden fillérre szükség volt, hogy ne éhezzenek állandóan.

Ebben az időben történt, hogy az egyik magyar fiú elkezdett sokat foglalkozni Máriával. Mária eléggé elutasító volt vele, de ez a fiú nem tágított. Minden nap megkereste, figyelt rá, mikor egyszer a bányában megsérült – újra bekerültek csillésnek – már este ott volt, borogatta a sérült arcát, mindent megtett érte, ami a táborban lehetséges volt.

Lassan a levelezés is megindult az otthoniakkal, de a lányok olyan furcsa lapokat kaptak, hogy végül arra gondoltak, lehet, nem is a szülők írták ezeket a leveleket. Aztán egy falubeli rokon levelet írt, amelyben közölte, hogy a szüleiket 1947-ben kitelepítették Kelet-Németországba. Később csomag is érkezett tőlük: 10 szem dió, egy kis sütemény, meg a bérmálásra kapott imakönyv.

Egy nap összecsomagoltatták velük a holmijukat, s azt mondták, hogy hazamennek. Végül csak egy másik bányába vitték a transzportot. Itt még lehúztak két hónapot. Máriának itt ment tönkre a térde. Egy alkalommal rosszul lépett le a csilléről, és kiugrott az ízülete. Ez végül olyan komoly sérülés lett, ami egy egész életen át elkísérte.

Az utolsó két hétben hagyták őket pihenni. Búcsúzóul azért az őrök még egyszer végigkutatták a holmijukat, és kiszedtek belőle mindent, ami megtetszett nekik.

Most már tényleg haza!

Utoljára feltették őket egy vörös meg egy piros-fehér-zöld zászlókkal föllobogózott vonatra és haza indították a szerelvényt. Mikor haza értek, az első útjuk a templomba vezetett: hálát adtak, a hazatérőkért, és imádkoztak az ottmaradtakért

A szomszédok, akik befogadták az itthon maradt kishúgukat, őket is magukhoz vették. Annyira a sajátjuknak tekintették a szülői feladatokat, hogy amikor Mária és lágerbeli udvarlója összeházasodtak- az akkori lehetőségekhez mérten-kedves kis ünnepséget rendeztek nekik.

A szülőkkel csak évekkel később 1957-ben találkozhattak, mikor már két fiúk született. Mária szülei közben is folyamatosan küldték a csomagokat, főleg olyan holmikat, amiket sikerült magukkal vinni a kitelepítéskor, köztük Mária stafirungját is.

A térde annyira megsérült a lágerben, hogy dolgozni csak egy évig tudott, utána műtétre volt szüksége. A mondat – „az élet megy tovább” – a lágerben is elkísérte, itthon is mindenhol vele járt. Ha nem tudott gyárban dolgozni, akkor otthon készített lábtörlőket. Férjével négy gyermeket neveltek föl tisztességben.

Forrás:

Szebeni Ilona: Haza fogunk menni; Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949 (Debrecen 1993)