„Az én gyerekem az ő gyereke lett volna…” – Gondolatok a petesejt adományozásról

Időről-időre megtisztelnek olvasóink levelekkel, melyekben megosztják történetüket, véleményüket szerkesztőségünkkel. Márta e-mailjét mindenféle változtatás nélkül közöljük le. Nevét, kérésére megváltoztattuk.

„Azért ragadtam tollat, mert szeretném kiírni magamból az elmúlt két év minden gondolatát és félelmét.  A téma, amit érinteni szeretnék, viszonylag ritka, de több embert, és családot érint, mint gondolnánk. A petesejt adományozásról szeretnék írni.

Nyolc évvel ezelőtt jöttem össze a férjemmel. Összetartó, kedves családja szeretettel fogadott a famíliába, hamar megtaláltam a hangot a szüleivel, a bátyjával és az ő feleségével is. Viszonylag hamar összeházasodtunk és esküvőnk után gyakori vendég lett nálunk a gólya: négy év alatt háromszor élhettem át az édesanyává válás csodáját. Nagyon boldogan éltük a nagycsaládosok életét, de örömünkbe az az üröm vegyült, hogy a sógoroméknál 10 évnyi próbálkozás után sem jött össze a baba. Mindennel próbálkoztak, míg végül az egyik orvos azt mondta nekik, hogy a petesejt adományozás lehet az egyetlen reményük. Ez járható útnak tűnt, de kiderült, hogy Magyarországon sokkal többen szeretnének petesejthez jutni, mint ahányan felajánlják ivarsejtjeiket, hiszen rengeteg tortúrával jár a beavatkozás és vannak anyagi vonzatai is. Korábban csak anonim módon lehetett adományozni, de ez a helyzet tarthatatlanná vált. A névtelenséget nem nagyon lehetett megőrizni, mert a recipiens és a donor testének működését össze kell hangolni, hogy a megfelelő pillanatban történhessen a leszívás és a beültetés. Így lehetőséget teremtettek arra, hogy a saját gyermekre vágyó nő kiterjedt rokonságából is jelentkezhet adományozó. Valaki, aki 35 évnél fiatalabb, és már szült. Mikor ez kiderült, rögtön felajánlottam Krisztának, a sógornőmnek, hogy én szívesen adok neki petesejtet!

Krisztával madarat lehetett volna fogatni, a családi összetartás új lendületet adott neki. Beadtuk egy közjegyzőhöz a személyes okmányainkat, mert a procedúra elkezdéséhez természetesen hivatalos dokumentumokkal igazolnunk kellett a rokoni kapcsolatot. Aztán be kellett szerezni egy sor leletet, ami bizonyította, hogy nem vagyok sem HIV, sem Hepatitis fertőzött, hogy a belgyógyászati értékeim rendben vannak, hogy nőgyógyászati panaszaim sincsenek, és hogy kívül-belül makkegészséges vagyok. A háziorvosom a történetünket meghallva igyekezett a lehető legtöbb helyre beutalóval küldeni, így szerencsére, csak kevés helyen kellett fizetnünk az eredményekért. Az összes papír beszerezése majdnem egy hónapig tartott, és persze némelyik vizsgálat nem kevés pénzbe került, de megvolt minden, és mehettünk a meddőségi központba az első megbeszélésre. Hosszan várakoztunk, és beszédbe elegyedtünk néhány párral. Itt mindenki őszinte volt, senki sem takargatta a történetét, mi is elmeséltük a miénket. Az általános reakció az volt, hogy Kriszta szerencsés lehet, mert hát, hogyan is gondolják a törvényhozók, hogy valaki névtelenül felajánlja a petesejtjeit, majd elvégezteti az összes előzetes pénzbe kerülő vizsgálatot, valamint felvállalja az altatásos műtéttel járó kockázatokat? Mindezt ingyen, belső jóérzéstől és segítségnyújtási szándéktól hajtva! Lehet, hogy én vagyok túl pesszimista, és sokan voltak már anonim petesejt adományozók Magyarországon, de én mégis inkább a kezeléseinket végző intézetben dolgozó nővérnek hittem, aki azt mondta, hogy szerinte anonim petesejt adományozás itthon a valóságban nem létezik. Ő mesélte el nekem azt az esetet, hogy az egyik meddőségi intézményben megjelent egy fiatalasszony, aki felkínálta a petesejtjét, de csak úgy, ha azt barátnője és annak párja kapja meg. Szinte üzletet ajánlott: stimulálják csak nyugodtan, és ha több petesejtet sikerül leszívni, nem bánja, ha más, donorra váró nőhöz kerül. Mit lehet ilyenkor tenni? Az orvosok keze meg van kötve, be kell tartaniuk a törvényeket. Ugyanakkor ők is „emberből vannak”, így előfordulhat, hogy a szabályokat néha rugalmasan kezelik. Hiszen mit tehet egy olyan gyermektelen pár, akinek kicsi a rokonsága, és ezért donor nélkül marad? Nem könnyű előteremteni egy olyan hozzátartozót, aki 35 évnél fiatalabb, van már saját gyermeke, genetikai rendellenességektől mentes, laboratóriumi eredményei normálisak, és petefészkei korának megfelelően, egészségesen működnek. És persze hajlandó megválni a petesejtjétől. Ezért a gyermekre vágyók lázas keresésbe fognak, és a neten, hirdetési újságokban, baráti körbekérdezés útján próbálnak megfelelő hozzátartozó híján gyermektelen párok donort találni, így bár abszolút illegális, a női ivarsejt-kereskedelem itthon is virágzik.

Mi mindenesetre teljesen legálisan vágtunk a procedúránkba. A kezelőorvosunktól olyan gyógyszer-adagolási tervet kaptunk, ami a kettőnk testét egy ütemre állította. A cél az volt, hogy minél több használható petét produkáljak, és mikor tőlem leveszik a petéimet, Kriszta szervezete készen álljon azok befogadására. Nem volt egyszerű feladat! Rengeteg horror áru gyógyszert kellett kiváltanunk, ráadásul nekem a műtétig naponta kellett injekciókat fecskendeznem a hasamba, amelyek azt segítették elő, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű petesejtet termeljek. A következő hetekben kékre-zöldre szurkáltam a hasam a szurikkal, és már nagyon vártam, hogy vége legyen a tortúrának, és essünk túl a nagy műtéten. A napok lassan teltek, de végre eljött a várva várt nap.

Amíg tőlem altatásban leszívták a petéket, a sógorom túlesett a spermaadáson. Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, innentől már a tudomány kezében voltunk, most már már a petesejteken és a hímivarsejteken múlott minden. . Öt petesejtet sikerült leszívni tőlem, és megtermékenyíteni a sógorom hímivarsejtjeivel. Most már csak várni kellett, hogy fejlődnek a pre-embriók. Szerencsére minden rendben ment, így kettőt beültettek Kriszta méhébe. A többi hármat lefagyasztották. Lassan, ólomlábakon teltek a napok, míg kiderült, hogy sajnos nem tapadtak meg az embriók, nem sikerült a beavatkozás. Mindenki nagyon lehangolt volt, én napokig lógó orral mászkáltam. Csalódott voltam, dühös, és végtelenül szomorú. Kriszta azt mondta, nem próbálja meg újra, nem akar még egyszer keresztülmenni ezen a hercehurcán. Megértettem. Szerencsére a történet jól alakult, mert egy év múlva örökbe fogadtak egy nagyon bájos ikerpárt, és most már ők is gyerekes családként élnek.

De hogy miért ragadtam virtuálisan tollat? Mert rengeteget gondolok arra a három kis embrióra, akik belőlem is vannak. Akik most a fagyasztóban várják a sorsukat, akikről lemondtunk, amikor Kriszta úgy döntött, nem próbáljuk újra. Azokra a gyermekekre gondolok, akik az enyém is, de az övéi lettek volna. Mi lesz vajon velük? Lehet, hogy él valahol három kis helyes gyerkőc, akiknek biológiailag én vagyok a mamájuk? Miért van az, hogy a törvény olyan szigorú szabályokat hoz, de nem ad támogatást ahhoz, hogy aztán lelkileg fel tudjuk dolgozni a velünk történteket? Vagy én akartam túlságosan is segíteni? Lehet, hogy Istent akartunk játszani, és ezért nem sikerült? Terápiás jelleggel írtam, hogy letegyem magamról az elmúlt két év gondolati terheit, és figyelmeztessek mindenkit, aki hasonlóra készül, gondolja végig, hiszen még a legnagyobb jó szándékkal felajánlott segítség is hosszú évekre megváltoztathatja a mindennapjainkat…

Köszönöm, hogy megoszthattam: Márta”