Az orvos, aki megölte az anyámat – egy történet Belgiumból
2012 áprilisában Tom de Troyer egy múlt időben írt levelet kapott anyjától, Godelieva de Troyertől. A levélben Godelieva elmondta, az orvosai véget vetettek az életének valamint megadta egy barátja számát, akinél fia a házkulcsokat megtalálja.
2012 áprilisában Tom de Troyer egy múlt időben írt levelet kapott anyjától, Godelieva de Troyertől. A levélben Godelieva elmondta, az orvosai véget vetettek az életének valamint megadta egy barátja számát, akinél fia a házkulcsokat megtalálja.
A férfi szülei még kisgyerekkorában elváltak. Tom öt éves volt, amikor apja öngyilkosságot követett el. Az anyjával való kapcsolata tele volt küzdelemmel. Gyerekkorában az ő feladata volt anyját vigasztalni, felnőttként pedig igyekezett egyensúlyt találni a jó férj – családapa és a depressziós nő támaszának szerepe között.
Amikor belépett a házba, Tom látta a saját gyermekei képét a falon. Alatta leveleket talált, amiket anyja írt barátoknak, kollégáknak és nem utolsósorban neki: “Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy elszakadtam tőled” – írta. “Mindig is nagyon szerettelek, de te ezt nem vetted észre.” Ezek után a három unokához szólt: “Nagyon-nagyon hiányoztatok.” Egy sorban, amit utána kihúzott, ezt írta: “Nem látom az unokáimat felnőni és ez nagyon fáj.”
A New Yorker publikálta nemrég a megdöbbentő történetet Belgium új halálhoz való jog-törvényeinek kapcsán –az országban az emberek most már orvosi segítséget kérnek az öngyilkossághoz akár lelki betegség esetén is. A cikk szerint legtöbbször ezekben az esetekben nem is öngyilkosságról van szó. A testileg egészséges emberek tipikusan azok, akik orvoshoz fordulnak, mivel magukkal nem tudnának végezni. A halálhoz való jog gyorsan és biztosan változott át az öléshez való joggá. Egy orvos, aki évi 8-10-szer végzi el a műveletet, mesélt arról, milyen érzés végrehajtani egy eutanáziát… ‘varázslatos’. De ugyanakkor sokszor aggódik, hogy a saját nézetei hogyan befolyásolhatják a páciens végső döntését. “Különféle kommunikációs technikákkal akárhogy befolyásolhatom a pácienseimet.” – mondta. De sokszor a műveletet követő napokban nehezen alszik. “Hét évig tanulod, hogyan legyél orvos, és ezalatt csak arra oktatnak, hogy gyógyítsd meg az embereket – majd pont az ellenkezőjét csinálod. “ Néha megijeszt az a hatalom, aminek ilyenkor a birtokában vagyok.” A gyilkolás hatalma. A hatalom, hogy különbséget tegyen élet és halál között.
Tom szervezett egy találkozót a doktorral, aki végrehajtotta anyján az eutanáziát. “Egy nagy asztalnál ültek és [a doktor] Distelmans elmagyarázta, hogy sohasem sieti el a döntéseit. Azt mondta, biztatta Godelievát, vegye fel a kapcsolatot a gyerekeivel, de ő nem akarta.” Ezután megkérdezte Tomot, miért akarta ezt a találkozót. “Mert megölted az anyámat.” Válaszolta a férfi. A halál Godelieva leghőbb vágya volt, mondta erre Distelmans higgadtan. Az anyja leghőbb vágya az volt, hogy jó nagyanya lehessen, válaszolta Tom. Elővette a búcsúlevelet és elkezdte olvasni. “Szomorú és csalódott vagyok, hogy sosem tudtam egy normális kapcsolatot kialakítani veletek.“ – olvasta. Majd elővett egy másik levelet, amit még ő írt az anyjának húszéves korában, egy veszekedés után. “Bocsáss meg. Te megküzdöttél a legrosszabbal… Mégis törődsz velem. Nem tudok olyan lenni, amilyennek elképzeltél. Ez bánt. Nem tudok mit kezdeni vele.” A doktorok csendben ültek. Amikor Tom látta, hogy a levele nem vált ki semmilyen reakciót, hátralökte a székét és kiabálni kezdett. “És te engedtél az anyám őrületének! Engedted, hogy a reményvesztettsége és kishitűsége vezesse őt a halálba. Egyszerűen elvetted az egyik ember szenvedését és átadtad egy másik embernek! Az orvos megismételte, hogy Godelieva meg akart halni, és joga volt ehhez. Ezek után már nem volt mit megbeszélni. Felálltak, kezet ráztak, és Tom elhagyta a klinikát.
Belgiumban manapság a méreginjekciós beavatkozások 13 százalékát fizikailag egészséges embereken hajtják végre. Minden egyes esetet úgy ünnepel a liberális média, mint a bátorság jelét. A hősök, akik maguk választják a halált. Akiknek nincs szüksége az együttérzésünkre, a segítségünkre. Bár legtöbbször rákos betegek kérik a beavatkozást, az asszisztált öngyilkosság előfordult már anorexia, bénulás, vakság, autizmus, depresszió és krónikus fáradság esetén is. 2013-ban Wim Distemans egy negyvennégy éves transzvesztita férfin hajtott végre eutanáziát, a nemátalakító műtétek katasztrofális végeredménye miatt. A férfi azt mondta, belenézett a tükörbe, és úgy érezte, egy szörnyeteggé változott. Nem látta értelmét tovább élni.
Dirk De Wachter, a Leuveni Egyetem pszichiátria tanszékének professzora szerint a probléma az űr, amit a keresztény világszemlélet összeomlása okozott. “Mit ér az élet, ha nincs Isten?” – kérdezi. “Mit ér az élet, ha nem vagyok sikeres?“ A professzor azt is elmondta a New Yorker-nek, amit sok kliens mond neki ilyenkor. “Egy önálló döntéshozó egyén vagyok. El tudom dönteni, milyen hosszan akarok élni. Ha úgy gondolom, hogy már nem éri meg tovább élni, választanom kell.” De Wachter nemrég hagyta jóvá egy 25 éves nő kérelmét, akit borderline személyiségzavarral diagnosztizáltak, de “nem volt depressziós a szó pszichiátriai értelmében” – mondta. “A problémája sokkal inkább egzisztenciális volt: nem találta az élet értelmét.”
“Nem akarok embert ölni” – folytatja. “Nem hiszem, hogy a pszichiátereknek embert kellene ölniük – de amikor ilyen sok szenvedéssel van dolgunk, nem tudok más utat.”
És mi van a gondolattal, hogy minden emberi élet szent, hogy mindenki hordoz magában valamit az isteniből, amit a világ nem tud elvenni, vagy elpusztítani? Mi van azzal a váddal, miszerint a modern pszichiátria a problémával együtt kiiktatja a beteget, ahelyett, hogy megpróbálna segíteni? Hogyan engedhetik a depressziótól, mentális betegségtől összezavarodott embereknek, hogy ilyen horderejű döntéseket hozzanak?
Herman De Dijn filozófusprofesszor válasza:”Ez egy megvalósult utópia: minden tiszta és rendes és szörnyű”. A professzor szerint az önállóság ideológiája mára már törvénybe íródott. „És ha egyszer már megérkezett a törvény, az emberek elkezdik feltenni a kérdést: tényleg minőségi életem van? Nem jelentek-e esetleg terhet mások számára? Az emberi méltóság nem csupán az egyéni döntésekről szól, hanem a szeretteinkkel és végső soron az egész társadalommal való kapcsolatról is.”
