Babavárás apaszívvel

Azon kaptam magam, hogy egy horvátországi nyaralásról álmodozom, de mivel kisfiunk még csak 6 hetes, erre idén sajnos nem kerülhet sor. Már fel sem merül, hogy ne hármasban töltsük el a következő vakációt.

Az a kép él bennem, ahogy a babahordozóban szuszogó fiunkkal mászunk felfelé a tengerparti Omis feletti sziklák legtetejére. Hirtelen változott meg minden, de hosszú út vezetett idáig…

Mindig is úgy gondoltam, lesznek gyerekeim. A gyerekvállalás az életünk része, úgy jó, ha egy nő és egy férfi egy idő után gyereket akar, mert ez az élet rendje. Mert mi lesz, ha idősebbek leszünk, s ha unjuk majd egymást és saját magunkat? Mi értelme lesz annak, amit elértünk, ha nem lesz kinek átadni? Egy gyerek csupa megújulás, változás, életünk folytatása. Ráadásul ki-ki újra élheti saját gyermekkorát; ha rossz volt, lélekben elrendezheti, ha jó volt, újra élvezheti. Régen azonban még a messzi, távoli jövőben képzeltem a családalapítást. Kérdezték, hogy mikor lesz már gyerekünk és bölcs válaszom mindig az volt, hogy majd eljön az ideje.

Hosszan érlelődött bennük, az esküvő is meg volt, majd fél évre rá tényleg eljött az idő. A terhességi teszt első csíkját sokszor csalódottan szemléltük, a másodikra várni kellet jó néhány hónapot. Miközben vártuk, hogy a teszt azt mutassa, amire hivatott, mint egy libikóka hintáztak bennem az ellenérzések és pozitív gondolatok. A második csík elmaradásakor mindig egy kő esett le a szívemről, bár fura mód csalódott is voltam. Kissé álszentül vígasztaltam a feleségem, hogy ne búsuljon, legközelebb összejön. A nagy dolgok sokszor csak egy szempillantásnyi ideig tartanak, s amikor párom egy nap könnyes szemmel jött ki a fürdőszobából, az egy ilyen pillanat volt.

Megnyugodtam, hiszen végre sikerült, bár korábban épp az ellenkezője nyugtatott meg. Majd nem sokkal később jött az izgalom, vajon egészséges lesz e a baba. Vajon a genetikai szűrés 1:1100-hoz előfordulása eléggé alacsony, vagy kérjünk további vizsgálatot? És mi lesz, ha pozitív az eredmény, tényleg elvetetjük? A legjobban a down-szindrómától féltem, hiszen ez a leggyakoribb. Kevésbé tartottam egyéb fogyatékosságoktól, azok áthidalhatónak gondoltam. Ha esetleg baj lesz a hallásával, megtanulom a jelnyelvet, nem probléma. Tudom, bolond gondolatok, de segített volna elfogadni, ha valami nem úgy alakul. A legfontosabbnak azt éreztem, születendő gyermekemnek értenie kell a minket körülvevő világot, legalább annyira, mint amennyire én értem.

A cikk még nem ért véget. Olvass tovább!