A bezprizornik – a bűnöző gyerekek kálváriája
Ukrajnában nyolc önálló gyermekkolónia volt. A Gulag ezen táboraiba a tisztogatások, kollektivizálások, éhínség és tömeges letartóztatások során árvává, hajléktalanná, földön futóvá vált gyerekek kerültek, akik lopásokkal és kisebb-nagyobb bűnök elkövetésével igyekeztek életben maradni egészen addig, amíg le nem tartóztatták és el nem vitték őket a táborokba. Ők voltak a bezprizornik.
Sztálin uralma alatt nincstelen, hontalan gyerekek milliói lepték el a Szovjetunió utcáit. Victor Serge orosz író így írt róluk: „Láttam őket Leningrádban és Moszkvában – temetőkben, elhagyott raktárakban, föld alatti bunkerekben éltek. Senki nem parancsolt nekik. A vonatok tetején vagy az aljába kapaszkodva utaztak az országban. Feketék voltak a kosztól, koldultak és loptak.”
A bezprizornik egy idő után olyan sokan lettek, hogy muszáj volt kezdeni velük valamit 1934-ben a Gulagon felállították az első gyermekmegőrzőket a felnőtt táborokban annak érdekében, hogy véget vessenek a kialakult, áldatlan helyzetnek – hogy a gyerekek eltűnjenek az utcákról. Egy évvel később a Gulag vezetősége úgy határozott, hogy megnyitja a kimondottan gyerekek számára létrehozott táborait. A gyerekeket razziák során gyűjtötték be az utcákról, és deportálták ezekre az ún. kolóniákra, ahol – legalábbis a hivatalos magyarázat szerint – oktatásban és munkára való képzésben részesültek. Valójában azonban ezek a létesítmények nem voltak mások, mint gyermek koncentrációs táborok.
1935-ben a szovjet hatóságok olyan törvényt hoztak, amely alapján már 12 éves kortól vád alá lehetett helyezni gyerekeket, és el is lehetett ítélni őket, büntetést kiszabva rájuk. Ha a rendszer ellenségének ítélték, elszakították őket a családjuktól, és egyes egyedül deportálták őket a messzi északra, ahonnan legtöbbjüknek nem volt esélyük a visszatérésre.
Annak ellenére, hogy az utcán élő gyerekek tisztában voltak vele, milyen következményekkel jár, ha továbbra is folytatják „bűnöző” életmódjukat, más választásuk nem lévén vállalniuk kellett a kockázatot. Számuk továbbra is nőtt és nőtt – a háború nem csak árvákat, de szökevényeket is bőven „kitermelt”, olyan felügyelet nélkül kóborló gyerekeket, akiknek az apja a fronton volt, az anyja pedig napi 20 órát dolgozott a gyárban.
A táborokba deportált gyerekek alig kaptak más bánásmódot, mint a felnőttek. Az egyetlen különbség az volt, hogy szökési kísérlet esetén nem lőtték őket agyon, „csupán” magánzárkába kerültek. Egy ilyen táborba érkező felügyelő így írt a látottakról: „A falak mocskosak, nem minden rabnak van ágya vagy matraca. Nincsenek párnák, lepedők vagy takarók. Az 5-ös számú cellában az ablaküveget egy párnahuzat helyettesíti. A 14-es cellában az egyik ablak nem zárható.”
Sok gyerekfoglyot épp úgy kihallgattak, mint a felnőtteket. Pjotr Jakir 14 éves volt, amikor letartóztatták egy árvaházban. Először egy felnőtt táborba került, ahol felnőttként hallgatták ki. A procedúrát vezető hivatalnok azzal vádolta Pjotrt, hogy egy anarchista lovascsoportot szervezett. Mindezt arra alapozta, hogy Pjotr tudott lovagolni. A fiút veszélyes elemként ítélték el.
Egy másik fiút, a 16 éves lengyel Jerzy Kmieciket arra kényszerítették, hogy egy támlátlan széken üljön a végtelenségig. Sós levest etettek vele, vizet azonban nem kaphatott. A kihallgató fő kérdése a következő volt: „Mennyit fizetett neked Churchill azért, hogy információkat szivárogtass neki?” Kmieciknek fogalma sem volt, ki lehet az a Churchill, akit annyit emelgetnek, és arra kérte kihallgatóit, magyarázzák el a kérdésük lényegét…
