Cseresznyekompót és savanyú uborka a lágerben – Lerner Mária története 2. rész
Sokat, éheztek a gyenge lágerkoszt miatt, ezért gyakran próbálkoztak koldulással. Nem mindenki volt hajlandó erre: a büszkeségük miatt sokan inkább nem ettek, mint hogy kéregessenek. Mária nem csak magának koldult, sokat segített így a nővérének is.
Harcban a tífusszal
Ez a vidék kicsit gazdagabb volt, mint az előző bányavidék. Koldulni is csak kevesebben jártak, így aki rászánta magát, annak egy kicsivel több juthatott. Mária úgy ismerte meg az orosz népet, hogy jószívűek, adakozóak. Ők is nagyon szegények voltak, de ha koldultak tőlük, akkor még a kicsit is megosztották.
Másféle szállásra kerültek: 4 lépcsőn kellett lemenni egy földbe vájt pincébe. A szállásukról nem sokára kiderült, hogy nagyon egészségtelen: gyakorlatilag állandóan állt benne a talajvíz. A hogy a tél közeledett egyre hidegebb lett, és nagyon fáztak.
Aztán jött a tífusz. Katica és még két barátnője nagyon lázas lett. A betegeket viszont nem vitték el egyből, takarékosan összevárták, hogy legyen egy szekérnyi, és csak akkor volt kórház menet. Mária borogatta, gondozta őket, de Katica folyton kompótért könyörgött. Mária hát kiszökött –nagyon kellett vigyázni, mert ha elkapták nagyon megverték – és megint koldulni ment, hátha tudna egy kis aszalt cseresznyét szerezni. Egy egész utcán végig tudott menni, lett is egy kis cseresznye, meg pár szem krumpli, némi kenyérvég. A cseresznyefőzéshez havat kellett olvasztani, de végül csak lett egy kis kompót.
Csaknem két hétbe telt mire végre kórházba került a három lány. Eztán meg a kórházba kellett valahogy bejutni látogatóba, ami szintén nem volt könnyű. Végül épp akkor toltak be egy kiskocsi szenet, Mária is ráhajolt, hogy tolja, így senkinek nem tűnt föl, hogy három helyett négyen tolják.
Testvérét és a lányokat magas lázban találta. Összeszedte a szennyest, miközben Katica savanyú uborkát kért, mert nagyon szomjas volt, és vizet nem kaphattak, csak teát. Hát akkor most megvolt az újabb feladat: savanyú uborkát szerezni. Ám kifelé menet az őr észrevette, jól hátba vágta a puskatussal és kidobta a kórházból. Először még örült is, hogy ennyivel megúszta, és szaladt tovább koldulni. Aztán rájött, hogy nincs edénye, amibe el tudná vinni, amit szerzett. Az egyik háznál végül kapott egy fazekat, de a lelkére kötötték, hogy vissza kell hoznia. Újabb szökésekre volt hát szükség. Visszafelé menet vette észre, hogy egyre rosszabbul lát az egyik szemével. Mire a kórház környékére ért már annyira be volt gyulladva az egyik szeme, hogy a kapun szó nélkül beengedték, az orvos pedig első ránézésre azonnal kezelésbe vette. Megvolt az ok, hogy újra, legálisan bejuthasson.
…azt akarja, hogy élj!
Egyik alkalommal messzebbre kellett mennie, mert már mindenhol járt kéregetni. Sok helyre eljutott, és egész sok mindent kapott, de visszafelé olyan hófúvásba keveredett, hogy kicsin múlt, hogy meg nem fagyott. Mária arra gondolt, amit az édesanyja mesélt neki. Mászó korú gyerek volt, mikor egyszer a kerti hintára felkapaszkodott, és valahogy a nyakára tekeredett a hinta kötele. Katica szaladt be a házba kiabálva, hogy „Manci alszik a hintán” Az édesanyja kirohant, leszedte Mancit a hintáról, de alig pislákolt benne az élet. Hideg vízzel locsolgatták, az orvos injekciót adott neki. Végül nagy nehezen magához tért. Akkor mondta az édesanyja: „az Isten azt akarja, hogy élj”. Mária ebbe a mondatba kapaszkodott a nagy hóviharban, mikor úgy érezte, meg fog fagyni.
Évre év változások jöttek a lágerben is, megint tovább költöztették őket. Most bányában kellett dolgozniuk. Az elmúlt két évben nem volt szabadnapjuk, innentől vasárnap nem kellett dolgozni. Fizetést kaptak a munkájukért, sőt a kenyéradagot is fölemelték. Végre nem kellett már koldulni. Miután itt nem kellett olyan nehéz fizikai munkát sem végeznie – ventillátort kezelt a bányában – végre egy kicsit össze is szedte magát. Még a szerelem is bekopogott az ajtón, de nem járt jól vele: több lett a teher. A férfi elvárta, hogy mosson, varrjon rá, a kenyéradagot is elkérte, így hamar vége lett az ügynek.
Mikor a bányamunka is megszűnt, átköltöztették őket egy fatelep közelébe. Itt megint nagyon keserves élet következett. Mária folyton éhes volt. Ráadásul egy este, mikor ketten botladoztak a köves úton hazafelé, egy autó miatt leestek az útról. Mária nagyon megsérült, alig tudott lábra állni. Az orvos –miután nem volt lázas és nem volt nyílt sebe sem – elzavarta dolgozni. Igen ám, de Mária folyton lemaradt a többiektől, nem is tudott úgy gerendákat pakolni, hogy a normája meglegyen, így megint fogyott az ennivaló.
Ekkor volt először nagyon elkeseredve. Nem akart újra koldulni. Megpróbált fát lopni, hogy eladja. Az őr sajnos észrevette, elvette a fát, és nagyon hátba verte a deszkával. A lágerbe érve be is zárták. Ez volt a mélypont. Mária nagyon sírt, és akkor először és utoljára úgy gondolta, jobb volna meghalni.
Aztán másnap megkapta az előző napi adagját is, amit gyorsan eladott, és cukorkát vett a láger előtti bazárban. A lányok ugratva kérdezték: „ugye nem lopsz többet Manci”? De Mária csak annyit mondott: „De fogok. Kilencvenkilencszer sikerült, csak a századik nem.”
Aznap még egy nagy öröm is érte, egyszer csak jött a lengyel tolmács, és hozott egy lapot, ami otthonról jött. Hát Mária ettől, olyan boldog lett, hogy még puszit is adott a tolmácsnak. Először jött üzenet otthonról, és már három éve eljöttek!
Forrás:
Szebeni Ilona: Haza fogunk menni; Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944-1949 (Debrecen 1993)
