De mit csináltak főhercegék a háborúban? – 1. rész
Tudták, hogy kétszer sebesült – bár egy hadtestparancsnoknak nem csak nem szabad, hanem kifejezetten tilos kockára tennie az életét. Neki az a kötelessége, hogy megnyerje a csatákat, amelynek megvívásáért harcba küldi az embereket.
Tudták, hogy kétszer sebesült – bár egy hadtestparancsnoknak nem csak nem szabad, hanem kifejezetten tilos kockára tennie az életét. Neki az a kötelessége, hogy megnyerje a csatákat, amelynek megvívásáért harcba küldi az embereket.
József (Ágost) főherceg Alcsúton született 1872-ben, amint mondani szokták a Habsburg család magyar ágában. Nagyapja a köznép által „Palatinus Jóskaként” becézett és szeretett József nádor – akinek nem mellesleg olyan dolgokat köszönhetünk, mint a Margit-sziget, amit saját tulajdonaként ő parkosított mintaszerűen, és adományozott Budapest székesfőváros közönségének. Apja József Károly főherceg 1869 és 1905 között a honvédség főparancsnoka.
Egy olyan családban született, amelyben a rang és a cím mindig szigorú kötelességteljesítéssel és felelősséggel járt együtt. Ezt a gyermekek kicsi koruk óta megtanulták és megszokták. Főhercegnek lenni is csak egy a lehetséges hivatások közül – amit az ember ráadásul nem választ, hanem megörököl. Mint minden efféle ez is gyermekkortól – célszerű oktatás és nevelés mellett – megtanulható és megszokható: komolyan kell venni és kész. (Az uralkodó, Ferenc József, még időskorában is napi 14 órát dolgozott.)
József főherceg – mint mindenki az uralkodócsaládban – megkapta a maga részét katonáékból: arra szánták, hogy hadvezérként seregtesteket vezessen a korona védelmében. A győri bencés gimnázium elvégzése után hadnagyként az 1. gyalogezredben kezdett, majd különböző vezérkari beosztásokban szolgált. Ekkor aztán – mint magyar arisztokrata – áthelyezését kérte az 1-es honvéd huszárokhoz. Itt először őrnagy, majd ezredesként az ezred parancsnoka. 1911-től altábornagy és a budapesti 31. közös hadosztályt vezeti.
A katonaság mellett azért a jogi egyetem sem maradt el: egy főrangnak állást kellett foglalnia politikai és diplomáciai, illetve nagybirtokosként országos gazdasági kérdésekben is.
Család születik
Felesége, Auguszta Mária Lujza hercegnő1875-ben Münchenben született, Wittelsbach Lipót bajor királyi herceg és Gizella osztrák főhercegnő lányaként – és nem mellesleg –Ferenc József unokájaként.
1893-ban házasodtak össze, és 11 esztendő alatt hat gyermekük született: József Ferenc, Zsófia, László, Magdolna felnövekedtek, Gizella és Mátyás azonban még gyermekkorukban meghaltak.
A dédapa Ferenc József rendkívül büszke volt dédunokáira, akikkel rendkívül kevés szabadidejében szívesen volt együtt.
Főherceg a világháborúban
Az első pillanattól a dolgok sűrűjében volt. Hadosztályát a szerbek ellen mozgósítják, majd – miután katonáival 20 napot verekedtek Sabác térségében – augusztus végén az oroszok ellen vezénylik. Megállja a helyét Lemberg körüli harcokban, majd a visszavonulás után az Uzsoki hágót védi. 1914. november 1-től lovassági tábornoknak nevezik ki: a VII. hadtest parancsnokaként a Duklai hágó környékén csinálja végig az első rettenetes háborús telet a Kárpátokban.
1915 májusában megérkezik az olasz hadüzenet és vele megnyílik a világháború legkeményebb frontszakasza, amelyben magyarok is harcoltak. Hadtestét vezeti a 2., a 3., a 4., az 5., a 6., a 7., a 8., és a 9. Isonzó csatában.
Az a fajta hadtestparancsnok volt, aki tisztában volt mindazzal, ami az arcvonalban történt. A legváratlanabb pillanatokban jelent meg a legelső vonalban, és első kézből tájékozódott. 1915-ben a hírhedett Monte San Michéle-n nézte meg az állásainkat. Azokat az állásokat, amelyeket mindenképpen meg kellett tartani.
„5 percnyi tartózkodás után mélyen megindulva és megrázva kúszok visszafelé. Borzasztó e sok rothadó hús, s a fekete aludt vér, ami mindenütt hever és tapad; oly szörnyűséges, hogy a rémülettől jéggé dermed a lelkem. Mindig itt feküdni, csak egyszer, éjjel kihűlt romlott eledelt kapni, ez irtóztató hullaszag közepette, mely nyelvre, s a torokra tapad, azt az étellel lenyelni; naponta csak egyszer meleggé lett korty vizet kapni, s azt is csak éjjel. S a perzselő nap öldöklő, izzó hevében, melyet a sziklák megtízszerezve sugároznak a rothadó bajtársak között mozdulatlanul feküdni a nehéz kábító hullaszaggal tüdejükben; ettől meg kell, hogy őrüljenek. (…) Egész belsőm lázong és felordít, mert az, amit ma láttam, annyira megrázó, hogy örüljön, aki bele nem bolondul. Szegény hőseim bámullak és csodállak benneteket, s nem tudom, hogyan mondjak köszönetet! Csak tudná a világ, hogy mi a háború és mi a rettenetes Doberdó!”
Akármerre járt, megszólította és meghallgatta katonáit. Sokakat név szerint ismert és jól szót értett az emberekkel: tisztekkel, altisztekkel és a legénységgel. Így aztán értette a nehézségeket: az ellenség által belőtt utánpótlási vonalakon kiszállított kenyér és víz elégtelen voltát, a lőszer-javadalmazás szűkösségét, a sziklákon felerősödő tűzhatást, ahogy becsapódó gránátoktól szertefröccsenő sziklák súlyos sebesüléseket okoznak, a temetés problémáit. Értette és mélyen átérezte a rábízott emberek szenvedését és halálát. Ugyanakkor látta azt is, hogy milyen elképesztő teljesítményekre képesek az emberek a hazájuk védelmében. Mire képesek, ha egymásért és az otthoniakért kell verekedni. Miként tartanak ki lehetetlen helyzetekben, s miként teljesítik a kötelességüket a végsőkig. A helyén értékelte mindazt, amit a hazáért megtettek.
Katonái tisztelték és becsülték. Tudták, hogy kétszer sebesült – bár egy hadtestparancsnoknak nem csak nem szabad, hanem kifejezetten tilos kockára tennie az életét. Neki az a kötelessége, hogy megnyerje a csatákat, amelynek megvívásáért harcba küldi az embereket.
Ugyanakkor mindvégig látta a magasabb szempontokat. Egy-egy százak és ezrek élete árán megvédelmezett árokdarab helyét a nagy stratégiai térképeken, tudta mit jelentenek a Monarchia és benne Magyarország számára a kivédekezett olasz tömegrohamok. De tudta azt is, hogy mibe kerülnek ezek a véres, vereséggel és döntetlennel felérő győzelmek. Mibe kerülnek a családoknak és mibe a kint harcoló katonáknak – a nemzetnek és a hazának.
A döntés háborúról és a békéről sosem volt az ő kezében. Teljesítette a kötelességét, mint magyar katona, és mint Habsburg főherceg – a maga helyén, a beosztása által rendelt hivatás betöltéséért és feladat elvégzéséért, a hivatala köré épült kényszerpályák szorításában.
Képek forrása:
http://upload.wikimedia.org/
