Dupla vagy semmi

Régi kollégám, Gyuri mondogatta bölcsen: a felmelegített leves ritkán jó. Vagyis ha valakitől búcsút vettél, ne kezdj vele újra, mert nem fog menni. Ennek alátámasztására a saját magánéletéből hozott példát – szó, ami szó, tényleg passzolt. Na de én most elmesélem az enyémet – mert az meg pontosan azt bizonyítja, hogy egyes leveseknek nagyon is jót tesz az újramelegítés…

Ifjú lányként szép rózsaszín elképzeléseim voltak a jegyességről, hogy majd egyszer csak jönni fog egy csinos fiú, rám néz, én meg őrá, és akkor mindketten tudni fogjuk, hogy igen, bennünket aztán Isten is egymásnak teremtett. Ő megkérdez: hozzám jössz-e, én azt mondom majd, hogy igen, és onnantól kezdve boldogok leszünk, mint a turbékoló galambok.

Nos, nem egészen így történt. A fiút ismertem már egy éve, együtt jártunk iskolába – nem volt villámcsapás, sem párás tekintet, de végül eljegyződtünk. Fél éve voltam már menyasszony, és folyamatosan küzdöttem a kérdéssel: tényleg jól választottam? A vőlegényemmel az egész baráti körünk szerint jól összeillettünk, és én is csupa jót tudtam róla mondani: kedves, figyelmes, odaadó, hűséges, Istenbe vetett hitében megingathatatlan, optimista, vidám, és még sorolhatnám – de valami, valami nagyon hiányzott. Az a plusz, az a tűz, az az igazi, lángoló szerelem. És ez az esküvő tervezgetésének hajnalán nem volt túl biztató jel. Valójában az zavart, hogy minden jó tulajdonsága dacára úgy éreztem, nem áll a sarkára, mindig az van, amit én szeretnék, holott én olyan férjről álmodoztam, aki jól tudja kezelni esetenként vehemens természetemet. A gondolattól is irtóztam, hogy olyan házasságom legyen, ahol én viselem a nadrágot, én mondom meg, mi a „frankó”, te meg, fiam, vedd fel a papucsot.

Hosszasan vívódtam, boldogtalan voltam, de visszatartott a jegyesség felbontásától az, hogy semmi konkrét indokot nem tudtam mondani;továbbá egy kis keresztény gyülekezet tagjai voltunk, ahol addig nem volt precedens ilyesmire. Tartottam tőle, hogy mit fognak szólni a többiek. A döntés völgyébe egy, az apámmal folytatott kijózanító beszélgetés juttatott el: ő azt mondta, a legnagyobb butaság abból kiindulni, hogy mit szólnak mások. Hiszen – mondta – „ha rossz döntést hozol, te fogod viselni a következményeit, nem a barátok, ismerősök”, ezért hát ne törődjek senkivel és semmivel, ha nem vagyok szerelmes, ne menjek férjhez.

Megfogadtam a tanácsát, és mindenki – legfőképpen a vőlegényem – megdöbbenésére visszaadtam a gyűrűt.

Mázsás kövek hullottak le rólam. Felszabadultam. Szárnyaltam. Boldog voltam. Bár elhagyott kedvesemmel egy főiskolára, ráadásul egy csoportba jártunk, és ez némiképp nehezítette az egymáson való túljutásunkat, én haladtam benne jobban. Szabályosan kivirultam, miközben azért kis lelkiismeret-furdalással együtt láttam, hogy ő szenved. Igyekeztem Isten vezetésére figyelni, talán mutat valakit, aki aztán már tényleg a nagy Ő lesz, de senkinél sem szólalt meg bennem a hang.

Teltek a hónapok, több mint fél év is elmúlt. Különböző programokon itt-ott összefutottunk, így kénytelen-kelletlen láttam, hogy viselkedik. Feltűnt, hogy sokat változott, valahogy keményebb, határozottabb, férfiasabb lett – olyan, amilyennek én szerettem volna még akkor. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy beleszerettem a volt vőlegényembe.

Beásta magát a gondolataimba, nem hagyott nyugodni a kérdés: mit tegyek? Hogyan lehetséges ez? Amikor itt volt, nem volt jó – most, hogy már láthatóan kigyógyult belőlem, mégis úgy érzem, hogy nekem nem is kell más? Most mi legyen? Menjek oda hozzá, és mondjam azt, hogy „Ne haragudj, meggondoltam magam, elveszel feleségül?” Vagy hogy „Helló, megvannak még a jegygyűrűk? Hordhatnánk…?”

Nem, ez nem én vagyok.

Egy fülledt nyári estén aztán nagyot fohászkodtam az Örökkévalóhoz; őszintén feltártam előtte, hogyan érzek, s hogy fogalmam sincs a megoldásról. Ezért a következőt tettem: elsétáltam kedvenc egykori padunkhoz, leültem, és arra kértem Istent, hogy ha ebből a kapcsolatból még lehet valami, hát jöjjön ide szívem választottja.

Talán fél óra sem telhetett el, a cipőmet bámultam éppen, amikor egy biciklikerék termett előtte. Felnéztem, és… Igen, bármennyire hihetetlen, az én volt vőlegényem ült a biciklin, teljes valójában. Hirtelen szólni sem tudtam.

– Helló, hát te? – kérdezte.

– Hát én… csak itt ülök… – nyögtem ki nagy nehezen.

– Leülhetek?

– Persze…

Beszélgetni kezdtünk. Mindenféléről, csak kettőnkről nem. Közben hazakísért, elköszöntünk. Néhány nap múlva „véletlenül” megint összefutottunk, majd pár nappal később meg is beszéltük, hogy találkozunk. Egyszer aztán szóba került az is, amiről kezdettől fogva gondolkodtunk: hogyan tovább? Nem volt kérdés, egyetértettünk abban, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

A gyűrűk már nem voltak meg: két héttel azelőtt, hogy a padnál találkoztunk, eladta. Úgy gondolta, végérvényesen letesz rólam. Így aztán új lett az is. És egészen új, más volt a jegyességünk is. Soha többé nem kételkedtem abban, hogy jól választottam. Összeházasodtunk – ennek immár tizenhét éve. Négy gyerekünk született, nagyon sok nehézségen átmentünk, de egyetlenegyszer sem bizonytalanodtam el a döntésem helyességében.

S hogy miért így történt…? Isten tudja, de így kellett történnie. Szükség volt arra a féléves szünetre, hiszen azalatt mindketten nagyon sokat változtunk. Az ismert közhely szerint a házasság az évek múltával egyre érettebb lesz, mint a jó bor; nos, igen, mint minden közhelyben, ebben is van igazság. Azt persze hozzá kell tennem: nem csak úgy, magától lesz egyre jobb – azért dolgozni, tenni kell. A mi legfőbb „titkunk” az, hogy mindent megbeszélünk egymással. Mindent. A másik: a közös takaró.