Egy magyar lány, aki tévériporter lett Tokióban

Judit a Chicagói Egyetemen látta meg először későbbi férjét, Morinosuke Kawaguchit. Amikor először felfigyelt rá az aulában, azonnal megállapította, hogy biztos rendes srác, intelligens, udvarias; jó férje lesz valakinek.

Természetesen nem neki, mert Juditnak akkoriban a „rossz fiúk” jobban tetszettek, és házasságon sem törte még a fejét. Azután is kedves fiúnak tartotta a jóképű japánt, amikor bemutatkoztak egymásnak, de csak azért hívta el egy házibuliba, hogy ne érezze magát egyedül az ázsiai évfolyamtárs. A parti forgatagában szinte nem is foglalkozott vele, de a következő napokban minden barátja arról áradozott, milyen okos, tájékozott és jóképű fiú ez a Morinosuke. Ráadásul az is hamar kiderült róla, hogy igen kitartó legény. Mindennap felhívta, vacsorázni vitte, beszélgettek, kirándultak, közös programokat szerveztek. Juditnak nem volt ellenére a dolog, de egy darabig furcsállotta, hogy a srác soha nem törekedett arra, hogy kapcsolatuk testi síkon is kiteljesedjen. Mivel a lánynak számos művész barátja volt, akik közül sokan a saját nemükhöz vonzódtak, azt gondolta, hogy a jóképű japán fiú is inkább csak barátkozni szeretne vele. Majdnem ki is esett a kocsiból, amikor egy kirándulásról hazafelé autózva a srác közölte vele, hogy szereti, és egyúttal megkérte a kezét. Ekkor döbbent rá, hogy semmi baj sincs a japán udvarlóval. Egyszerűen arról volt szó, hogy nem kalandra vágyott, hanem az élete párját látta meg benne, és ennek megfelelően – európai fejjel szokatlan módon – tapintatosan, előzékenyen és végtelen tisztelettel közeledett Judit felé.

Egy év nem túl nagy idő…

A lánykérés után néhány hónappal Morinosuke hazatért Japánba, Juditnak viszont még egy éve volt a diplomáig. A távkapcsolat alatt többször meglátogatta vőlegényét, aki bemutatta a családjának és megismertette szülőhazájával.

Amikor Judit először járt Japánban, elképesztően fejlettnek látta. Ma is úgy emlékszik, hogy Amerika után ott minden tisztának, gyönyörűnek, újnak látszott. Mindenki mosolygott rá, az emberek kedvesnek, segítőkésznek és boldognak tűntek. Véleménye azóta sem változott, pontosabban, ha lehet, még kedvezőbb lett a szamurájok földjéről. Szerinte Japán a nők országa. Ott is vannak asszonyok, akik teljes munkaidőben dolgoznak, de a feleségek többsége legföljebb részmunkaidős állást vállal.

„Ha délben vagy akár este bemész egy olcsó étterembe, az tele lesz férfiakkal. A japán pasi minimális összeget költ az ebédjére. Ha elmész egy olyan helyre, ahol egy órát üldögélhetsz beszélgetve egy spagetti mellett, az a nők helye” – mesélte nevetve.

Judit számára tehát nem volt áldozat, hogy Japánba költözzenek. A férje a Hitachi gyár mérnökeként a Hitacsi nevű városban dolgozott. Az újdonsült japán menyecske pedig az első időkben angolul tanított egy helyi iskolában. Közben rájött, hogy minél jobban megismeri ezt a kultúrát, annál inkább szereti. Azt is látta, hogy a külföldiek egyáltalán nem értik ezt a csodálatos országot. Arról ábrándozott, hogy jó lenne nekik is megmutatni. Később a férje kapott egy előnyös ajánlatot Tokióban.

Judit életének további alakulását a Családi Lap áprilisi számában olvashatjátok el.