Folt hátán folt

A foltok egy hosszadalmasra nyúlt sorban állás alkalmával furakodtak az életünkbe. Egy karácsonyi terítőhöz választottam anyagot, de sajnos körülbelül huszadmagammal kaptam kedvet a varrogatáshoz. A gyerekek egyre türelmetlenebbül fészkelődtek overalljukban. Akkor akadt meg a szemem a fekete foltos fehér műszőrme anyagon. Jaj, de jó jelmez lesz ebből! – próbáltam érdekeltté tenni őket a várakozásban. Az ötletért nem csak a pénztárnál kellett megfizetnem…

Bár az iskolai, óvodai, hittanos és egyéb farsang vészesen közeledett, sokáig megnyugtatott a tudat: az ötlet és az anyag már megvan. Ahogy az idő fogyott, egyre minimalistábbá váltak a fejemben a jelmeztervek: a szőrmeruhába csak beleizzadnának, elég két kajla fül, mancsok és farok. Döntöttem: idén mind a három gyerek „101 kiskutya” lesz.

Nekiláttam a hat fül, hat mancs és három farok megvarrásának. Első nekifutásra 10 fül lett belőle, mert az elsőt kicsire szabtam, a másodikat nagyra, a harmadikon összevesztek a nagyok és végigszakadt, a negyediket kétéves apróságom beletunkolta a paradicsomlevesbe.

Miután gyerekeimen némi csalódottságot véltem fölfedezni, úgy döntöttem, mégis tetőtől talpig kutyásítom őket. Fehér pólókra, jégeralsókra és pizsamákra öntapadós matricából foltokat kezdtünk ragasztgatni. Sok pöttyre volt szükség, de a gyerekek lelkesen segítettek, kiszaladtam hát elmosogatni a vacsoraedényt.

Visszatérve láttam, hogy jobban haladtak, mint gondoltam. Sajnos. A padlóról még könnyű volt fölkapargatni a jó minőségű öntapadós tapétát (bár néhány napig azokon a helyeken Hamupipőkének érezhettük magunkat, mert beleragadt a papucsunk), de a papírborítású könyvekkel már nehezebb dolgom volt, és néhány kutyafület újra kellett varrni, mert a matrica lehúzásakor részleges szőrtelenítésnek estek áldozatul. De legalább nem visítottak, mint a kicsi, akinek a karján kellett szükségből „kozmetikai” kezelést végezni. Éjfélre végeztem a folteltávolítással, reggel már csak a férjem szemüvegén találtunk.

Másnap iskolás lányom a barátnőjével érkezett haza, le sem vették a kabátot, már rajtuk volt a kutyafül. Meggyőztem magam, hogy a jelmez lényegesen hatásosabb megkétszerezve, és hirtelenjében felajánlottam, készítek egyet neki is.

Már épp végeztem az újabb ebbel, amikor csöngött a telefon. Másik csemetém ovistársának anyukája hívott, hogy mivel tartozik a kutyajelmezért. Kiderült, hogy középső gyermekem mindenkinek elmesélte, hogy dalmata lesz, és van otthon három jelmez is…csak hát kicsit több jelentkező volt. Ráadásuk egy napon lesz az iskolai és az ovis farsang. Örültem, hogy a kétévesnek még nincsenek kiterjedt társas kapcsolatai. Ő viszont nem, és csak akkor csillant föl a szeme, amikor szertelenebbik énemnek az az ötlete támadt, varrjunk egyet a mackónak is…Aznap éjjel azt álmodtam, hogy az iskolából felhívott az igazgató, dobjak össze a második évfolyamnak egy sorozat kutyajelmezt. Rövid kalkuláció után hozzátette, pontosan 100-ra lenne szükség, plusz egy kellene kicsit nagyobb méretben, neki.

(Részlet Szám Kati Családi karikatúra c. könyvéből)