A Gulág a küldetés helye – Bendász István története 2. rész

Sok helyen tartották fogva. Egy dologhoz mindig ragaszkodott az első néhány alkalmat kivéve: nem engedte lenyíratni a haját és a szakállát. Ez azért volt számára olyan fontos, mert erről mindenki tudhatta, hogy papi személy. Így itt is teljesíthette papi hivatását. Paradox módon azzal, hogy a bebörtönzött papokat szétszórták, és nem hagyták, hogy egy helyen legyenek, egymást támogassák, pont azt érték el, hogy szinte minden lágerbe jutott pap. Ezért akinek rájuk volt szüksége, aki paphoz szeretett volna jutni, az itt, a földi pokol mélyén is kapott lehetőséget a találkozásra. A hit terjesztése tehát még ilyen körülmények között is folyt, hiteles, minden helyzetben helytálló, hitvalló papok segítségével. Miséztek, gyóntattak, kereszteltek. Életüket kockáztatva gondozták, ápolták Isten népét.

Bár sokat kockáztatott, István atya mégis úgy döntött, hogy naplót ír. Sok paptársról, rabtársról készített feljegyzést, kit mikor, hol, milyen állapotban látott. Már a feljegyzések elkészítése is életveszélyes volt. A tároláshoz egy dupla fenekű ládát használt, de miután állandó ellenőrzések voltak, nagy volt a lebukás veszélye. Végül az jutott eszébe, hogy – mivel a saját ruháikat nem hordhatták, azok egy raktárban penészedtek – engedélyt kért, hogy hazaküldhesse az elkobzott ruháit. Meglepő módon nem utasították el, így mikor beengedték a raktárba, hogy egy zsákba tegye a holmiját, gyorsan betömködte a ruhadarabok közé a napló lapjait. Rettegve várta, hogy vajon haza ért-e a küldemény. Ha itt találják meg, újabb ítélet, ha ott, a családja kerül bajba. Valami csoda folytán a lapok biztonságban hazajutottak.

Bendász István a lágerben, ceruza rajz (Fotó: karpataljalap.net)

István atyának nagyon hiányozott az imakönyve és a Bibliája. Bár a mise szöveget – tudván otthon, hogy ha letartóztatják, akkor ezeket az iratokat nem viheti majd magával – fejből megtanulta, mégis a napi imádsághoz szüksége lett volna szent szövegekre is. Természetesen ezek megszerzéséről hosszú ideig szó sem lehetett.

Család, hűség, túlélés: szeretet

És a család? István atya nélkülük valószínűleg nem élte volna túl a láger éveket.

Utólag készített egy kimutatást arról, hogy szeretett felesége és rokonai milyen anyagi áldozatokat vállaltak azért, hogy ő a csomagok segítségével életben maradhasson. A számításhoz hozzá kell még adnunk, hogy István atya felesége ebben az időben csak alkalmi munkákat vállalhatott, így az egész nagycsalád rész vállat a terhekből. A sógornője, a lányai, az édesanyja… Nos, ekkor egy átlagos tanítónő havi keresete 4-500 rubel volt. Egy kis csomag kb. 200 rubelbe került, egy nagyobb 300 körül. A feleségétől – a lágerekben is bekövetkező enyhülés után – mintegy 200 csomag érkezett, a sógornőtől a nagy csomagokból 38. Tehát a nagycsalád kb. 21 400 rubelt költött arra, hogy szeretett hozzátartozójuk életben maradhasson, mindezt úgy, hogy mindenki 25 évnyi börtönélettel számolt.

Mária többször is kapott felkérést: váljon el férjétől. Sokkal könnyebb lenne az élete, munkát kaphatna, Dániel könnyebben tanulhatna tovább… Mária nem élt a lehetőséggel. Nem akarta összetörni nehéz rabságban sínylődő férjét: így vállalhatott sorsközösséget azzal, akit örökre szeretett.

Egy orosz nyelvű bejelentés: mától itt fogok lakni

1954-ben az aktuális kiszuperáló bizottság sok különböző egészségügyi problémára hivatkozva végül István atyát is kiselejtezte. 1955 január 9-én kézhez kapta a Munkácsig szóló vonatjegyet és 52 rubel élelmezési pénzt. Január 18-án hajnali 4 órakor érkezett az édesanyja lakása elé. Megvárta, míg reggel felgyullad a villany, s akkor bekopogott. Az ajtót nyitó idős hölgy nem ismerte meg. István atya oroszul közölte, hogy innentől itt fog lakni. A mama igyekezett tiltakozni, de az atya benyomult az ajtón, becsukta maga mögött és halkan, magyarul annyit kérdezett: „hát nem tetszik megismerni”? Az édesanyának akkor lett nyilvánvaló: a fia tért haza. Az örömnek nem volt határa.

Néhány nappal később indult haza a családjához. A találkozás itt is megrendítő volt. Mária tízszer is rákérdezett: „Pista te vagy az?” – pedig maga is tudta: igen, él, és itthon van. Az egész közösség napokig járt hozzájuk, mindenki nagy szeretettel köszöntötte.

A beregszászi görög katolikus templom (Fotó: wikimapia.org)

Életük persze nem lett csodálatos és könnyű. István atya hivatalosan nem működhetett tovább papként. Alkalmi munkákból tartotta fent magukat, ám a helyzetük tarthatatlan volt. Ezért Beregszászba, a rokonok közelébe költöztek. 1956 után az állami szervek engedélyével munkát vállalhatott a Beregszászi Archívumban a XV-XIX. századi latin nyelvű iratok fordítása volt a feladat. István atya 11 hónap alatt 1437 kg(!) iratot fordított le, és látott el jegyzetetekkel. Ezeket az anyagokat a kutatók ma is használják.

Végül álljon itt István atya saját magyarázata arra, miért is nem választotta a könnyebbik utat: „Noha szenvedéseim hatalmasak, de nem tudnak megtörni, lelkileg nagyon rugalmas vagyok. Én így cselekedtem, de tudom, nem piszkoltam be se magamat, se titeket. Az nyugtassa tudatotokat, hogy ti is szereplői vagytok az én hitem megtartásának. Ti csak annyiban segítsetek, hogy ne szenvedjetek semmiben hiányt.(…) Éjjel és nappal csak rátok gondolok, rátok, akiket nagyon szeretlek a magam módján, nem különösen kimutatva eddig azt. De én nagyon szerettelek és szeretlek benneteket, de az Istent is nagyon szeretem.”

A történet előző része ITT olvaható!

Forrás:
Bendász István: Öt év a szögesdrót mögött  Lámpás Kiadó, Abaliget 2000)
Bendász István Kanonok-a Szent hit Mártírja http://bacsinszky.blogspot.hu/2012/12/bendasz-istvan-kanonok-szent-hit.html
Nyitókép: nemzeti.net