Családháló

Kezdőoldal Történetek Ha látni akarja még az öccsét! – Cziner Gizella története 1. rész

Ha látni akarja még az öccsét! – Cziner Gizella története 1. rész

Vége a háborúnak. A fiatalok tele vannak reménnyel: végre jön a „pálfordulat”. Ám 1945. február 25-én – igen, Pálforduló napján – Gizella élete minden képzeletet felülmúló kanyart vett.

Családháló,

Gizella Ónodon élt, nagycsaládból származott: sok testvére volt. Mindig sokat dolgoztak. Nekik nem volt más lehetőségük, ha egyről a kettőre akartak jutni, nem számíthattak örökségre, csak a két szorgalmas kezükre.

Nem sokkal a szovjet megszállás után a házuknál megjelentek az összeírók, hogy málenkij robotra toborozzanak. Gizella nagyon húzódozott, nem akart elmenni otthonról. Úgy gondolta, van otthon elég tennivaló, ha dolgozni akar. Az összeírónak nem tetszett a hozzáállása, és rákiabált: „Ha látni akarja még az öccsét, akkor ne vonakodjon tovább” Akkor lett nyilvánvaló, hogy az öccse már fogoly. Szegény édesanyja egyszerre veszítette el két gyerekét. Az ónodiak úgy gondolták, akit így elvisznek, az soha többé nem jön haza.

Szökni! De hogyan?

Ónodról Tiszalúcra gyalog kellett átmenniük, 60-80 centi hó volt az úton. A tiszalúci szülők azonban nem hagyták annyiban a gyerekek elrablását. Sírva, könyörögve kísérték a sort, meg megpróbálva elérni, megsimogatni a gyerekeiket.

Volt egy asszony közöttük, aki állandóan benyúlt a sorba, rángatta ki a többiek közül a kislányát, egy 15 éves forma törékeny, vékony gyereket. Egy orosz tiszt már sokadszorra próbálta ellökni, végül a lovával ugratott neki. De a ló megmakacsolta magát, és nem az asszony felé ugrott, hanem teljes erejéből, fejjel ugrott a közelben álló betonoszlopnak. Rögtön elpusztult. Akkor nagy kavarodás lett. Az oroszok figyelmeztető lövéseket adtak le, elkezdték lökdösni a sorban haladókat is. Annyira megijedt mindenki, hogy a sor tovább lódult. A kislányt sajnos nem sikerült kiszabadítani.

Később azért voltak, akik meg tudtak szökni. Az egyik lány fölbukott a hóban és nem is mozdult többet. Egészen halottnak látszott. Az oroszok is így gondolták, mert még a szekérre sem dobták föl, otthagyták a nagy hóban.

Egy másik lányhoz beszökött az édesanyja a szerencsi laktanyába, fekete, öregasszonyoknak való ruhát csempészett be neki. A lány bent átöltözött, a többiek úgy körül állták, hogy senki nem látott semmit. Mikor elkészült, egészen összehúzta magát, meghajlott, mint egy igazi öregasszony, és az anyja támogatásával kitipegett a laktanyából. Senki sem állította meg őket. Az ottmaradó lányok örültek, hogy legalább nekik sikerült kijutni. Róluk később megtudták, hogy hazajutottak, és többet nem is zaklatta őket senki.

Másik két lány is elérte, hogy itthon maradjanak: az egyik dohánylevelet evett, a másik valamilyen gyógyszert vett be. Mind a kettőnek nagyon magas láza lett, így őket nem vitték el. A fiúk között is volt olyan, aki az egyik megállónál kiugrottak a vízért álló sorból, és elszaladtak az erdőbe. Egy darabig lövöldöztek utánuk, de nem sikerült eltalálni őket. Az oroszoknak ez nem okozott igazán nagy gondot, a következő állomáson fogtak három embert, akik valamiért éppen arra jártak.

Miért haragszanak rájuk ennyire?

Az út rémes volt. Mínusz 40 fok, víz nem volt, ételből is csak annyi, amit otthonról hoztak. Az utazás vége Dombasz volt, egy ukrajnai település. A közelben szénbánya volt, ez adott munkát a lágerlakóknak.

Mikor leszálltak a vonatról és először találkoztak a lakossággal, azok kövekkel dobálták, leköpdösték őket. Eleinte – mivel nem beszélték a nyelvet – nem értették, hogy miért haragszanak rájuk ennyire. Később kiderült, hogy az őslakosok azért voltak olyan dühösek, mert az ingyen munkaerő őket veszélyeztette, a munkájukat, az élelmiszer ellátottságukat. A háborúban kivérzett orosz nép esetenként még jobban szenvedett, mint a lágerbeli foglyok.

Fotó: mult-kor.hu

A vonattól a lágerig -30 fokban gyalog kellett eljutniuk. Gizella térde már a Tiszalúc-Szolnok közötti gyalogláskor annyira megfázott, hogy alig tudott mozogni. Ezen a szakaszon tovább romlott a helyzet, 2 lábujja is teljesen lefagyott. A láger előtti számlálás órákig tartott. Próbáltak ugrálni, táncolni, mozogni, de semmi nem használt. Megfagyott az arcuk, a kezük.

A munka beosztás nem embernek való volt. Piroska – egyik társuk – okosan helyezkedett az első perctől, nélküle talán nem is jöttek volna haza. Igyekezett mindannyiuknak olyan munkát szerezni, hogy esélyük lehessen túlélni. A magával hozott szép holmikat odaadta a nacsalnyiknak (munkafelügyelő) ezzel elérte, hogy a lányokat a konyhára osszák be. De itt is nagyon nehéz munka várt rájuk.

Egy nagyon hosszú nap

Egy alkalommal egy 24 órás műszak után, pihenő nélkül még ki kellett takarítani az egész konyhát. Ez nem csak felmosást, összetakarítást jelentett, hanem meszelést is. A fáradtságtól ájult lányok sírva könyörögtek, hogy egy órát had pihenjenek. De az orosz felügyelő a síró lányokat látva csak egyre mérgesebb lett, a fegyverével hadonászni, kiabálni kezdett: „davaj, davaj”! A konyha előtt sorba állították őket, és indult a menet kifelé a táboron kívülre. A lányok meg voltak győződve arról, hogy most kivégzik őket. De néhány kilométer gyaloglás után a menet befordult a szénbányához.

Az őrségben álló katona először csak meglepődött, hogy kik ezek. Mikor felismerte, hogy a konyháslányokat hozzák ki, rettentő ordítozás kezdődött. Ugyanis a szabályok szerint a konyhásokat nem lehetett bányában dolgoztatni. A két tiszt ordítva veszekedett, végül az őr veszített, a másik magasabb rangú volt. A lányok tehát 24 órai szolgálat, és hosszas gyaloglás után a bányában folytatták a munkát.

Szalag mellé kerültek, de csak ájuldoztak munka közben. Ha az orosz nők nem kapják el őket, nem vigyáznak rájuk, a szalag mellett biztosan megsérültek volna. Így tehát valahogy eltelt az idő és visszaindulhattak a lágerbe. Már csak úgy tudták megtenni a visszafelé vezető 5-6 kilométeres utat, hogy végig arra gondoltak: végre lefekhetnek aludni.

Ám a meglepetés csak ekkor jött: moziba kellett menniük, szórakozni! A filmből csak annyi maradt meg, hogy orosz és német katonák lövöldöztek egymásra. Ha elbóbiskoltak valaki fejbe vágta őket. A mulatságból nem maradhattak ki!

A mozinak délre vége lett. De a pihenés ismét elmaradt. Az egész mozit felpakolták és kivitték a közelbe, egy nagyon elhanyagolt gyümölcsösbe. Gizella még ilyen kimerülten is látta, hogy milyen szép lehetne, milyen jó teremhetne, ha gondos kezek művelnék. Nekik a gyomot, a szúrós gazokat kellett kitépkedni a fák közül. Közben az őrök részéről többször elhangzott: csak szedjék, tele van vitaminnal.

A műszak aznap délután ötkor ért véget. A lányok ájultan zuhantak ágyba.

Forrás: Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám…? (1991, Piremon)
Nyitókép: ocdn.eu

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
„Az, hogy Magyarország elfogadta az alaptörvényt, nagy reményeket ébresztett bennünk!”

A II. Életvédő Fórum első kerekasztal-beszélgetésének témája a One of Us (Egy Közülünk) szerepét boncolgatta annak fényében, hogy egyre inkább...

Close