Hazatérés a Szovjetunióba, avagy élet a Gulag után – 2. rész

Közel fél évszázaddal a Gulag után a „két Oroszország” (a leültetettek és azok, akik őket leültették) között továbbra is nagy a feszültség. A 80-as évek második felére eső glasznoszty-érában Sztálin bűneiről jóval többet lehetett már tudni, mint Hruscsov idején. Az azóta eltelt 30 év során az orosz történészek sok tízezer dokumentumot ástak elő az archívumokból, s igyekeztek feltárni, mi is történt pontosan a diktátor rémuralma alatt.

Az egyik erről szóló kutatás Alexander Jakovlevhez és az ő Nemzetközi Demokrácia Alapítvány nevű szervezetéhez fűződik. Jakovlev az orosz elnöki rehabilitációs bizottság elnöke, valamit Gorbacsov egykori tanácsadója.

Habár a túlélők nagyon sok memoárt tettek közzé, a történészek pedig évente újabb és újabb monográfiákat írnak, az egyik téma, amiről nagyon kevés szó esett, az az áldozatok pszichés sérülései.

Sztálin uralma alatt és azt követően soktízmillió ember szenvedett el súlyos sérüléseket fizikailag, mentálisan és lelkileg egyaránt. A korszak végeztével alig vontak felelősségre bárkit is, ahogy a kárpótlás is elmaradt. Mivel a szovjet elit sosem ismerte el igazán, hogy bármi rosszat tettek volna, az áldozatok számára tilos volt a glasznoszty-időszakig nyilvánosan beszélni arról, mi is történt velük valójában.

Akik hosszú évek, évtizedek után túlélőként hazatértek, nem kaptak semmiféle segítséget, pláne nem lelki segélyt, vagy olyasmit, ami enyhítette volna a poszttraumás stresszt. Harminc év telt el úgy (Hruscsov és a glasznoszty között), hogy a hazatértek semmilyen módon nem könnyíthettek lelkükön.

Az 1990-es évek végén két történész fogta magát, s magnóval a kezükben elindultak, hogy pszichológiai szempontból vizsgálják meg az orosz társadalmat. Noha mindkettőjüket az elfojtott traumák érdekelték, más-más kérdéseket tettek fel a túlélőknek, s meglepően eltérő módon írták le, mi is történt azok agyában és lelkében, akik megjárták a Gulag és a szovjet börtönök poklát.

Az egyik történész, Nanci Adler hagyományosabb módon kérdezett, elsőként a rehabilitáció, a társadalomba történő visszailleszkedés hivatali és jogi aspektusaira helyezve a hangsúlyt. A glasznoszty alatt a túlélők közössége kinevelte saját hőseit és szóvivőit, s úgy tűnik, Adler mindegyikükkel beszélt. A legtöbb túlélő egyetértett abban, hogy szabadulásuk a börtönből vagy a táborból csupán a kezdete volt a trauma és a nehézségek újabb hullámának.

A baj sokszor magával a szabadulással kezdődött. Azoknak, akik akár két évtizedet töltöttek a Gulagon, aztán egyszer csak azt mondták nekik, hogy szabadok, nem volt idejük felkészülni. Sokan egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Egy egykori rab például elmesélte, hogy feltették egy zsúfolásig tömött vonatra, amin feltette a kérdést: „Miért megyek Moszkvába?” Úgyhogy két állomással odébb leszállt a vonatról, visszasétált régi táborába, ahol az egykori parancsnoka segített neki munkát szerezni ott, ahol korábban rabként dolgozott. Ott is maradt a táborban további 16 éven át, immár szabad emberként…

Sok rab szabadulásakor rádöbbent: se pénze, se jegye nincs, se otthona nincs. A legtöbbjük családtagjai szétszóródtak, elköltöztek. A feleségek sokszor újra férjhez mentek, azt gondolván, hogy férjük sosem tér haza a Gulagról vagy a börtönből. A barátok nem mertek segíteni. Ennek következményeképpen sokan ott maradtak a táborokban. Külön barakkokat állítottak fel számukra, s itt folytatták az életüket akár a 60-as évek végéig. Ám életük nem lett könnyebb a szabadság ellenére sem: mivel már nem „járt” nekik étel és ruha, maguknak kellett megvásárolniuk ezeket, ám mivel a sarkkör közelében egyszerűen nem volt olyan hely, ahol ezt megtehették volna, sokan kisebb bűnöket követtek el, hogy letartóztassák őket: a börtönben legalább volt ágy és kenyér…

Nem jártak jobban azok sem, akik hazatértek. A volt rabokat a társadalom kirekesztette, lenézte, bűnösnek, de legalábbis alsóbbrendűnek tartotta. A legtöbbjük „rovott múltja” miatt nem kapott munkát, lakást, és nem fejezhette be tanulmányait sem. A szovjet rendszer mindig feltett egy kérdést, ami eldöntötte sorsukat: „Volt valaha letartóztatva?” Az igenlő válasz automatikusan kizárta a sokat szenvedett egykori rabokat munkából, tanulásból, otthonszerzési lehetőségből. Aki hazudott, és nemmel válaszolt, annak állandóan attól kellett tartania, hogy kiderül az igazság, s akkor mindent elveszt, amit hazugság árán megkapott.

Szerencsésebb helyzetben voltak azok, akik kaptak rehabilitációs igazolványt, mivel ők nyugodt szívvel válaszolhattak nemet a letartóztatásukat firtató kérdésre. Ám a rehabilitációs folyamat egyáltalán nem volt kellemes: egyrészt soha senki nem kért tőlük bocsánatot azokért az évtizedekért, amelyeket rácsok vagy szögesdrótok mögött töltöttek, sem rokonaik haláláért, sem elkobzott vagyonukért. Ehelyett végtelen mennyiségű papírt kellett kitölteniük, órákig, napokig sorban állniuk, és gyanakvó hivatalnokokkal beszélgetniük.

A stressz, amit az okozott, hogy egyfelől nem mondhatták el senkinek, valójában mi történt velük, másfelől viszont válaszolniuk kellett a bürokrácia hivataljainak kérdéseire, még tovább rontott amúgy is szörnyű állapotban lévő pszichéjükön. Ennek következményeként, írja Adler, nagyon sok egykori rabnál jelent meg az ún. koncentrációs tábor-szindróma, amelynek főbb tünetei a folyamatos szorongás és depresszió, az iszonyú rémálmok és a flashbackek, amelyekkel sok-sok évvel a szabadulás után is együtt kellett élniük ezeknek az embereknek. Sokakba annyira belevésődött a tábori életforma, s annyira átformálódott személyiségük, hogy képtelenek voltak a „normális” élet általános emberi kapcsolataira.

Adler végkövetkeztetése kiszámítható. Mégis marad egy olyan aspektusa a volt szovjet rabok rehabilitációjának, amivel nem igazán tud mit kezdeni, s ez nem más, mint az a tagadhatatlan lelkesedés, sőt, öröm, amivel a visszatérők csatlakoztak a Kommunista Párthoz.

Ennek társadalmi, munkaügyi és pénzügyi oka is volt. A pártba való újrafelvétel gyakran együtt járt azzal, hogy a volt rabot visszahelyezték előző állásába, illetve ezáltal visszaszerezhette társadalmi státuszát is. Emellett azok, akik visszatértek a Gulagról vagy a börtönből, annyira féltek attól, hogy újra letartóztatják őket, hogy nem mertek nem belépni a pártba.

Az 1950-es évekre a szovjet Kommunista Pártról egyértelműen és tagadhatatlanul kiderült, hogy felelős sok-sokmillió ártatlan ember letartóztatásáért és bebörtönzéséért, végtelen számú értelmetlen halálért, valamint a gazdaság és az erkölcsi normák tönkretételéért. Ennek ellenére egy volt rab, aki 13 évig volt a Gulagon soha el nem követett bűnökért, így emlékszik vissza:

„A legfontosabb, ami biztosította a túlélésemet azok között a rettenetes körülmények között az a megingathatatlan hitem a kommunista pártban. Sosem voltam olyan boldog, mint amikor hazatérve újra csatlakozhattam soraiba!’