Hazatérés a Szovjetunióba, avagy élet a Gulag után – 3. rész
Ahogy előző cikkünkben írtuk, a 90-es évek végén két történész vállalta a nehéz feladatot, hogy pszichológiai oldalról vizsgálja meg, milyen sebet ütöttek az egykori Gulag-rabok lelkében a kényszermunkával töltött embertelen évek, évtizedek Nancy Adler és Catherine Merridale azonban merőben más következtetésre jutottak vizsgálódásuk során. Mai cikkünkben Merridale nézőpontját vizsgáljuk meg.
Ellentétben Adlerrel, Merridale nem a túlélőkkel kezdte, hanem a Szovjetunióban kialakult temetkezési szokásokkal, valamint a társadalom halálhoz való hozzáállásával. Interjúit nem a politikai elnyomás áldozataival készítette, hanem az orosz forradalomnak és a polgárháborúnak, a 30-as évek nagy ukrán éhínségének, a kitelepítéseknek, a II. Világháborúnak, a háború utáni éhínségeknek, Afganisztánnal és Csernobilnak a túlélőivel.
Az eredmény egy sokoldalú, ám meglehetősen zavaros kép lett. Nem mindig könnyű megállapítani, ki minek az áldozata volt az egykori Szovjetunióban. Azok a gyerekek, akik a 30-as évek éhínségét túlélték, részesei voltak a II. Világháborúnak is. A szüleik táborokban haltak meg, míg a gyerekeik Kabulban. Ráadásul a történelemtorzítások mindenkire hatással voltak, nem csak a táborok túlélőire. Túl sok embernek kellett hallgatnia azokról a dolgokról, amelyek besározták volna a dicsőséges szovjet birodalomról megrajzolt hivatalos képet.
A szovjet temetkezések a Kommunista Párt azon meggyőződését tükrözték, hogy olyan, hogy személyes tragédia, netán gyász, nem létezhet egy tökéletesen boldog társadalomban. A keresztény temetéseket ekkorra már rég felváltotta a bolsevik fajta temetkezés, amely azt sugallta, hogy az illető hős volt (természetesen csak a párthoz hű embereknek „járt” ilyen halál), s a rituálé olyannyira felértékelődött, hogy egy idő után még esküvő sem volt elképzelhető anélkül, hogy az ifjú pár ki ne látogatott volna a temetőbe. Monumentális emlékművek épültek a háborús veteránoknak, miközben a „nép ellenségei” temetetlen tömegsírokban hevertek. Az elesett hősök özvegyei kitüntetéseket kaptak, míg a Sztálin által meggyilkoltak feleségeinek könyörögni kellett a rehabilitációs tanúsítványokért. Merridale konklúziója meglepő: amint írja, eleinte arra számított, hogy a szovjet társadalom egésze szenved poszt-traumás zavarban, s hogy leginkább tönkrement, megkeseredett túlélőkkel fog találkozni. Ám nem így történt, vagy legalábbis nem olyan sokszor, mint gondolta. Merridale szerint ugyanis az egykori Szovjetunió „birodalmi mentalitása” nagyon sok túlélőnek segített továbblépni. A meglehetősen sok sebből vérző elmélet szerint az a tény, hogy a túlélők nem beszélhettek arról, ami velük történt, egyben azt is eredményezte, hogy „elfelejtették” a fájdalmat.
Merridale különös elmélete nagyon nehezen elfogadható, ám sokan úgy vélik, ez azért van, mert egy kívülálló nem tud ezzel az állásponttal azonosulni. Ám Merridale talán választ ad arra, amire Adler nem tudott: a párthoz való ragaszkodásra. Ha a Gulagról vagy a börtönökből hazatérők vissza akarták kapni pártigazolványukat, az egyes egyedül azért lehetett, mert párttagnak lenni azt jelentette, hogy részese vagy egy hősies, előre tekintő, dicsőséges nemzeti küzdelemnek. Noha a legtöbben pontosan tudták, hogy ez a küzdelem hamis és hazug, vagy azt, hogy a nemzet semmiképp nem nevezhető dicsőségesnek, még ha tisztában is voltak vele, hogy számos szovjet várost az elítéltek építettek saját vérük árán, még mindig jobb volt a kollektíva részének lenni, mint az ellenségének.
Valójában szinte mindenki, aki volt a Gulagon, egyetért abban, hogy nem lehetett megjósolni, ki fogja túlélni és ki nem. Sokszor a leggyengébbek találtak valamit, amibe kapaszkodva kikecmeregtek a pokolból, míg a legerősebbnek látszók nem tudták elfogadni a mindennapi megaláztatásokat és hamar meghaltak. Nem csoda hát, hogy nehéz megmondani, pontosan mi is játszódott le egy olyan társadalomban, ahol minden emberi törvény és értékrend kiszámíthatatlanná vált.
Noha Merridale kutatása és könyve igazán egyedülálló, mivel segít megérteni, hogyan működött az egyén és a társadalom szintjén a szovjet ideológia, nem képes az áldozatok által átélt traumákat közvetíteni. Nem magyarázza meg, mi az oka annak, hogy voltak, akik hazatérve be tudtak illeszkedni a társadalomba, míg mások életük végéig annak peremén tengődtek. És ha még sikerült is reintegrálódniuk, vagy legalább megpróbálták, gyerekeik újra csak képtelenek voltak erre. A nagy disszidálási hullám, amely a 70-es és 80-as években végigsöpört a Szovjetunión, nagyrészt ezeknek a fel nem oldott, kimondhatatlan, elhallgatott és örökre bezárt traumáknak köszönhető.
Forrás: Anne Applebaum: After the Gulag
