Hétköznapok a forradalom után
Azok számára, akik a forradalom leverése után itthon maradtak, igen nehéz dolguk volt. Alkalmazkodniuk kellett az önkényuralomhoz, ha nem akartak újra bajba kerülni. Fel kellett venniük egy álarcot, hogy ne legyenek gyanúsak, miközben közvetlenül a forradalom után még sokak táplálták magukban a reményt, hogy valamilyen úton-módon mégis győzhet a szabadságharc. Később ez a lelkület átadta magát a beletörődő magatartásnak - és megkezdődtek a kilátástalan hétköznapok.
A forradalom leverése után a társadalom szinte minden tagjának megszületett a saját története 1956-ról. A sok-sok „az én 56-om” összeadódva egyfajta társadalmi mítoszt, közös szolidaritást szült. A magyar társadalom önmagáról alkotott képe változott meg ezáltal, s ez egyúttal azt is jelentette, hogy a Rákosi-Sztálini korszak módszereit felül kellett vizsgálni. A szétlőtt utcák, a halálesetek, bebörtönzések vagy disszidálások miatt széttört családok, a Szabad Európa Rádió állandó jelenléte, a forradalom emlékei egy láthatatlan közös, hősies múltat szültek, s ez olyan komoly tényezőt jelentett a magyar társadalomban, hogy a Kádár-kormány sem hagyhatta azt figyelmen kívül.
Közterek és épületek váltak egy csapásra szimbólummá, a szabadság vágyának mementójává. A Széna tér, a Corvin köz, a Kossuth tér, a Magyar Rádió épülete mind a forradalom eszméjét képviselték ezentúl, s sokáig éltették az emberekben a reményt, hogy egyszer talán mégis megváltozik minden. Az az euforikus állapot, amely október 23. és november 4. között jellemezte az elsősorban fővárosi és vidéki városi közhangulatot, egy ideig még erőt adott az embereknek. „Aztán ki lehetett menni az utcára, és ott mindenki valami euforikus hangulatban volt. Teljesen idegen emberek borultak egymás nyakába, ölelkeztek össze. Borzasztó nagy boldogságot éreztem, hogy valami olyasmi történt, aminek most mindenki örül. Mint hogy ha karácsony lenne” – írja egy visszaemlékező, aki a forradalom idején hatéves volt.
Sorban állás krumpliért. Fotó: Fortepan
1956 telére ez az állapot nagyrészt átadta magát a hidegnek, a szegénységnek és a kilátástalanságnak. A boltokban, áruházakban hatalmas volt az áruhiány, az embereknek pedig alg-alig akadt pénzük. Az áruházak előtt meg-megjelentek az ún. „perzsavásárok”, amelyeken az áruházinál olcsóbb, ám rosszabb minőség termékeket lehetett beszerezni. Volt jumbó sapka 38 forintért, steppelt kabát kétszázért. A sálak 64-78 forint között mozogtak, de az árusok itt is kihasználták, hogy a jó minőségért jóval magasabb árat kérjenek, mint az áruházak, főleg, ha téli holmiról volt szó.
Mindennapossá váltak a sorban állások kenyérért, krumpliért – az emberek sokszor hajnaltól délig álldogáltak a hidegben, hogy egy kis élelemhez jussanak. A nemzeti jövedelem 11 százalékkal esett vissza, miközben a fogyasztási index is jelentősen csökkent.
A Kádár-kormány úgy volt vele, hogy aki nyíltan nem viselkedik „rendszerellenesen”, azt békén kell hagyni – persze alaposan megfigyelve minden gyanús elemet. S mivel ez a fajta „enyhülés” meglehetősen új volt a Rákosi-rendszer elképesztően kirekesztő attitűdjéhez képest, szép lassan az ellenállók táborának zászlójából is sikerült kifognia a szelet. Maradt tehát a beletörődés, vagy ennek híján a felőrlődés lelkileg, testileg, szellemileg egyaránt, s ezt az egyre inkább kilátástalanná váló jövőképet csak alig-alig tudták színezni a disszidensektől érkező levelek, hírek abból a messzi, nyugati világból.
